Á l d á s ! B é k e s s é g !

Isten hozott a www.Istentisztelet.net fórumán



Pontos idő: vas. feb. 25, 2018 2:32 am




Új téma nyitása Hozzászólás a témához  [ 62 hozzászólás ]  Oldal Előző  1, 2, 3, 4, 5  Következő
Wass Albert 
Szerző Üzenet
Arany Listatag

Csatlakozott: csüt. márc. 29, 2007 11:37 am
Hozzászólások: 102
Tartózkodási hely: Varpalota....is.
Hozzászólás 
Emlékezés egy régi márciusra
Az erdőszélen hóvirág fehérlett.
Sarjadó gyepen az iskola
glédában állt, mint még soha
Valaki a Talpra Magyart szavalta.

Aztán a tanító beszélt a szabadságról.
Hallgatta a sok parasztgyerek,
oldalt a jegyző, meg a pap
s tisztes, komoly, ősz emberek.

A harangozó tartotta a zászlót,
vén bajszos arcán zord egykedvűséggel.
S a tanító lelkesen magyarázta,
hogy mi is történt
ezelőtt sok, nagyon sok évvel.

Hősökről beszélt és csatákról
s arról, hogy miként folyt a vér,
amikor annyi ember meghalt
valamiért.
A többiek hallgatták némán.

Hitték is, nem is, a mesét.
Öreg volt már a múlt. Setét
s bizonytalan ködök takarták.

S egyszerre csak egy kisgyerek
hangosan megszólalt hátul:
“Édesanyám! Mi a szabadság?”
A tanítóban elakadt a szó.

Odanéztek mindannyian.
Az asszony pedig felsóhajtott
és azt felelte:
“Amikor hazajönnek a katonák, fiam.”

Ó, hóvirágos régi Március...!
Azóta mennyi vér ömlött megint,
s részeg torokkal hányszor ordították
közénk a véres jelszót, hogy “szabadság!”

Voltunk azóta hősök, mi magunk is.
Hősök, pribékek, árulók, gazok,
honmentők és hazátlanok,
voltunk minden, amit csak akartak
a habzó szájú álapostolok.

Négyszer szabadítottak föl azóta
propagandás vad próféciával
és mind a négyszer más zászló alatt!
És mind a négyszer esküdtek reá,
hogy most lettem szabad!

Hát ez a szabadság, emberek?
Szónokló, híres emberek!
Élők s holtak mind ezt akarták...?
S mi lesz, ha majd egy szép napon
megkérdezi egy kisgyerek:
“Édesapám, mi a szabadság...?”

Ó, hóvirágos régi Március...
Talán sóhajtunk egyet mi is akkor
és csak annyit mondunk csöndesen: fiam,
szabadság az, ha majd
hazatérhetünk mindannyian.

(Bajorerdő, 1947)

Wass Albert

_________________
Be wise


csüt. márc. 29, 2007 8:57 pm
Profil
Arany Listatag

Csatlakozott: kedd dec. 20, 2005 11:45 am
Hozzászólások: 134
Tartózkodási hely: Veszprém megye
Hozzászólás 
Wass Albert: Márciusi ballada

Fenyők fekete lombján
már gyantaillat árad.
Az alkonyat lilája
övezi lent a fákat.
Egy kis patak dalolgat…
rég nem dalolt már senki.
Dalát a fenyves-erdő
kacagva visszacsengi.

A nyirkos erdő mélyén
ébredni kezd az élet.
Az éledő rügyek közt
széncinke-had mesélget.
Rigók halk füttye szólít
a csöndes esti lesre,
s halk nyár-illúzióval
köszönt a szürke este:

…Lágy csendű lombok alján
pásztortűz fénye éget…
A tölgy-erdők susognak
csodálatos meséket…
Leszáll a tarka álom…
s míg csöndesen elalszol:
fejed felett a fákon
csengő poszáta-dal szól…

Fenyők fekete lombján
már gyanta-illat árad.
Az alkonyat lilája
övezi lent a fákat.
Egy kis patak dalolgat…
rég nem dalolt már senki…
dalát a fenyves-erdő
kacagva visszacsengi.


Vadász újság, 1926. március 1.


csüt. márc. 01, 2007 12:56 pm
Profil
Arany Listatag

Csatlakozott: kedd dec. 20, 2005 11:45 am
Hozzászólások: 134
Tartózkodási hely: Veszprém megye
Hozzászólás 
Wass Albert: A másik

Én nem tudom, mi van velem, de néha
magam elől menekülni vágyom,
hogy az a másik, titkos Énem
meg ne találjon.

Mert jaj, az egy fekete szellem,
s gonosz kínokkal rég hat át.
Ahányszor jött: rengett a lelkem,
s csatát kezdettünk: rém-csatát.

Ha félve, bújva, bajt előzve
olyankor elfutok előle,
s szívemre fény-zápor szakad,
kísérnek újra régi tervek,
és álmaim,
a száműzöttek hazatérni mernek:
elég egy csöndes pillanat,
hogy az a gyűlölt Másik Énem,
tépő vad gondolat-hadakkal
izzó agyamba visszatérjen.

És jaj nekem, ha rám talál:
minden madárdal csendre válik,
s a csend, a csend: ez a Halál...

Most is közelg a szörnyű Másik:
döbbent szemekkel jönni látom;
jaj rejtsetek el, rejtsetek el,
hogy meg ne találjon!


szer. feb. 21, 2007 10:25 am
Profil
Arany Listatag

Csatlakozott: kedd dec. 20, 2005 11:45 am
Hozzászólások: 134
Tartózkodási hely: Veszprém megye
Hozzászólás 
Wass Albert: Te és a világ

„Ennek a kis írásnak az a célja, hogy visszavezessen Téged az igazi világhoz. Hogy kézen fogjon, mint testvér a testvért, és sorra mutasson mindent. S megkérjen rá: ne hidd, hogy csúnya és rossz a világ.
A világ szép és különös. Csak sok benne nagyon a beteg ember. Az izgága, az irigy, a gyűlölködő. A gonosztevő és a diktátor, az őrült és a hős. Fertőzik és rontják a világot, amennyire adottságaiktól kitelik. De egészen elrontani nem tudták mégsem, ha ezerszer is azt hirdeti a látszat.
Miért nem? Mert a Világ anyja a Természet, s a természetben az ember nem egyéb, mint egy kis pajkos tréfa. Vigyázz tehát, hogy vidám tréfa maradj. Mert a gonosz tréfából tövis nő csupán, mely véresre sebez Téged, s elcsúfítja a világot.”


csüt. feb. 15, 2007 11:32 am
Profil
Arany Listatag

Csatlakozott: kedd dec. 20, 2005 11:45 am
Hozzászólások: 134
Tartózkodási hely: Veszprém megye
Hozzászólás 
Wass Albert: Adjátok vissza a hegyeimet!

„Azon az éjszakán megértettem mindent, amit a pap mondott: Hogy Isten megbocsátja az emberek bűneit, mert szereti őket, de a hibákat, amiket elkövetnek, nem teheti meg nem történtekké, és ezeknek a hibáknak a következményeit viselni kell.”


szer. feb. 07, 2007 8:33 am
Profil
Arany Listatag

Csatlakozott: kedd dec. 20, 2005 11:45 am
Hozzászólások: 134
Tartózkodási hely: Veszprém megye
Hozzászólás 
Wass Albert: Arról, ami időnként megfertőzi körülötted a levegőt

Találkoztál már valaha az erdőn bomló állati hullával? Amin férgek ezrei nyüzsögnek? Aminek nehéz, bűzös szaga széles körben megfertőzte körülötted a levegőt, hogy csak lélegzetvisszafojtva tudtál mellette elhaladni? Ugye siettél, hogy elkerülj undorító közelségéből?
A gyűlölet közeléből mért nem sietsz el éppen olyan undorral? Még fertőzőbb a párája, mint bomló állati hullának.
Valakinek sebet kapott a lelke. Aki adta, nem is tud róla talán. Aki kapta, alig rezzent meg belé. De a seb marad és nem heged be. Vannak emberek, akiknek a sebei nem hegednek be soha. Valami belécseppent talán az ilyen sebbe, valami fertőző baktérium, vagy a léleknek valamiféle mérges váladéka. Nem lehet tudni. Ezt már a babonás rontó hatalmak teszik.
Valakinek sebet kapott a lelke és a seb nem heged be. Gennyezni kezd. Az ember töpreng és rágódik azon, ami vele történt. Ez a lelki sebek gennyezése. Fájó érzések gyűlnek meg a seb körül. Gonosz sajgás támad. A seb gyulladásba jön. A gyulladás terjed. Láz keletkezik és egyre nő. Már nincs segítség: a méreg benne van a lélek vérkeringésében. A lélek elpusztul. Hulláját ellepik a férgek, zöldhátú legyek szállanak rá és hordják szét a fertőző csírákat. A halott lélek körül széles körben fertőzött a levegő. Aki ebbe a körbe belekerül, elég, ha csak egy karcolást hordoz a lelkén valahol, a seb megfertőződik.
Ne üss sebet embertársaid lelkén! Ha a Tiédet gondtalanul megkarcolja valaki, ne csinálj belőle nagy ügyet. Az agyontapogatott sebek mérgesednek el leghamarabb. Ha pedig a seb körül éreznéd már a töprengések gyötrő szaggatásait: vedd elő az akarat kését, izzítsd föl a szellem tüzében és vágd ki vele lelkedből a megtámadott részt. Most ki a sebet tiszta önbírálattal, bármennyire is csíp és éget. Tégy rá feledés-tapaszt és úgy járj vele az emberek között, mint akivel semmi sem történt.
Kerüld el a fertőzötteket. Könnyen megismered őket, mert a lázas ember félrebeszél. Akit a napsütésben is ráz a hideg, aki nem látja meg az útszéli virágokat, nem hallja meg a hajnalban ébredő rigót: az olyan ember közelében ne tartózkodj, mert gyanús, hogy ragályhordozó. Óvakodj azoktól, akik leszegett fejjel járnak Isten szabad ege alatt. Akik langyos és puha nyári estéken is csak arról tudnak beszélni, hogy mi az, ami rossz ezen a világon. Akik el akarják hitetni Veled, hogy élni nem érdemes, a világ csúnya és az ember bűnben fogantatott.
Kerüld, messzire kerüld el azokat, akik aszerint ítélik meg az embert, hogy milyen nyelven beszél. Vagy milyen templomban imádkozik, vagy milyen jelvényt visel a gomblyukában. Az ilyen ember lelke bomlik már, mint az állati hulla, és gyűlölettel fertőzi meg maga körül a levegőt.
És végül fuss, menekülj az okos gyűlölet közeléből. Ez a legveszedelmesebb és nincs ellene orvosságos szer. A tárgyilagosságba bújtatott gyűlölet. A megfontolt gyűlölet. Az emberségesnek látszó, a megértő gyűlölet. Amelyik így kezdi: igaz, hogy ők is emberek, de…
Ha ilyennel találkozol, fuss mintha szemedet vették volna. A szent gyűlölködők gyújtják föl mindig a világot.


kedd jan. 30, 2007 8:39 am
Profil
Arany Listatag

Csatlakozott: kedd dec. 20, 2005 11:45 am
Hozzászólások: 134
Tartózkodási hely: Veszprém megye
Hozzászólás 
Wass Albert: Amikor mégis egyedül vagy

Ezen nem lehet segíteni. Vannak az életben pillanatok, amikor menthetetlenül egyedül vagy. Ilyenkor hiába van társad, hiába van családod, hiába vannak barátaid: egyedül vagy. Bizonyos kérdéseket egyedül kell megoldanod, senki nem segíthet rajtad, senki helyetted el nem végezheti. Kifejezhetem ezt úgy is, hogy vállalnod kell valamit az életből, valami kockázatot, valaminek a felelősségét, egyedül, a magad erejéből.
Amikor döntened kell, hogy valami jó-e, vagy rossz. Helyes vagy helytelen. Szép vagy csúnya. Amikor döntened kell, hogy jobbra térsz vagy balra fordulsz. Ilyenkor nem segíthet rajtad senki. Még csak azt sem teheted, hogy valamilyen félmegoldással elhalasztod a döntést. Kikerülöd. Vagy úgy teszel, mintha nem vennéd észre, hogy döntened kell.
Döntened kell. Ezen nem lehet segíteni. És egyedül vagy.
Öregek, bölcsek, papok, filozófusok sok mindent tanácsoltak már Neked erre az alkalomra. Mondták, hogy térdelj le és imádkozz, hogy Isten megvilágítsa az agyadat. Mondták, hogy ösztönöd indítatása szerint azonnal és gondolkodás nélkül cselekedj. Mondták, hogy zárkózz be négy fal közé, étlen, szomjan és töprengj napokig. Azt is mondták, hogy ostorozzad magadat ilyenkor, mert a szenvedés megtisztítja a látást.
Én nem vagyok sem filozófus, sem pap. Még csak öreg sem vagyok. Így hát egészen egyebet mondok Neked:
Eridj ki az erdőre. A mezőre, a folyó mellé, vagy föl a hegyre. Lassan járj, hiszen egyedül vagy, nincs miért siess. Lassan járj, urasan. Mint valami hajdani Nagyúr, aki birtokát járta be, s ameddig a szeme ellátott, övé volt minden. Erdő, mező, folyó, hegy. Megteheted, hiszen ember vagy. Valóban nagy úr odakint. És amit a szemed lát, valóban mind a Tied akkor. Az erdő, a mező, a folyó, a hegy. Még a napsütés is. Még a virágok is. A rigófütty és a pillangó színei. A hal fehér hasának villanása a hullámok között.
Eridj tehát lassan, kényelmesen. Nézd meg a virágokat. Simogassad meg a fák törzsét. Hajolj a nyírfához és szívd be az illatát. Hallgasd a madarakat. Próbáld megérteni azt, amit mondanak.
És amikor már tele vagy a virágok illatával, a napsugárral, a széllel és mindennel, ami zsongva körülvesz és ami mind a Tied abban a percben, akkor gondolkozz a csodán, amit életnek, mindenségnek, vagy teremtésnek nevezünk. Gondolj arra, hogy Isten sok-sok millió esztendővel ezelőtt megteremtette az anyagot és megteremtette a sejtet. Megteremtette és céljává tette a jót, a szépet és a fejlődést. És a sejtből lett virág, állat és végül ember. A látható sejtek mellett növekszik folyton a láthatatlan is, amelyik a szép és jó törvényeit hordozza magában és tereli az életet a fejlődésen keresztül a tökéletes felé, hogy végül is visszatérhessen Istenhez egy napon.
Gondolj a moszat útjára a liliomig, a hernyó útjára az emberig és az emberi lélek útjára tovább, amit már tudni nem, csak sejteni lehet. És akkor állítsd be a kérdést, ami fölött döntened kell, ebbe a nyílegyenes útba, mely az anyagtól fűszálakon, virágokon, madarakon, állatokon és végül rajtad keresztül Istenhez vezet. És döntöttél máris.
Testvéred a világ. Öcséd a nyúl, húgod a margaréta. A fejlődés nagy láncolata összefűz mindenekkel és a pókháló-finom lánc vége Isten kezében van. Néha megpróbálsz ember-ésszel leszakadni erről a láncról, de csak annyi történik, letérsz a nyílegyenes útról, eltévedsz, hátramaradsz.
De ha meglátod és megérted a láncszemek törvényét, akkor megérted azt is, hogy soha sem vagy egyedül. Legkevésbé pedig olyankor, amikor azt hiszed, hogy egyedül vagy.


hétf. jan. 29, 2007 2:14 pm
Profil
Arany Listatag

Csatlakozott: kedd dec. 20, 2005 11:45 am
Hozzászólások: 134
Tartózkodási hely: Veszprém megye
Hozzászólás 
Wass Albert: Olyan jó volna messze menni

Egy őszi estén útra kelni,
elűzni minden kósza álmot,
szivárvány-fátylat, délibábot...
Olyan jó volna messze menni.

Ha majd szívem a csendbe döbbent,
nem várni több találkozóra,
mosolytalanra, búcsúzóra...
Jobb volna úgy: nem sírni többet.

Az árvaságot elfeledni,
eltemetni egy tarka álmot,
fájdalmakat, szomorúságot...
Jobb volna úgy: ne tudja senki.

Egy alkonyatban útra kelni,
magammal vinni minden szépet:
szerelmes szókat, halk emléket...
Olyan jó volna messze menni...


csüt. jan. 25, 2007 11:29 am
Profil
Arany Listatag

Csatlakozott: kedd dec. 20, 2005 11:45 am
Hozzászólások: 134
Tartózkodási hely: Veszprém megye
Hozzászólás 
Wass Albert: Zsoltár és trombitaszó

Ültem a kertben és hallgattam a tavaszi csöndet. Vasárnap volt. Pihentek az ekék és boronák, a falu útján lassú mozgású emberek jártak. Valami ünnepies békesség lebegett a dolgok fölött. Szinte tapintani lehetett, szagát érezni, mint régen, iskolás koromban, mikor a vasárnapoknak levendula és ódon templomszaguk volt.
A vasárnapi nyugalom, a jól végzett heti munka nyugalma érzett a csöndben, mely a falu fölött s a kert fölött azon a délelőttön szétterpeszkedve lebegett, mint valami nagy, láthatatlan, tiszta felhő. Az ilyen tavaszi csönd a legcsodálatosabb valami. Egységes és tömör, mint maga a természet ébredő és követelő rendje. De ugyanakkor valósággal mozaikszerű: ezer, meg ezer apró hangból és színből tevődik, mozdulatból és mozdulatlanságból, az ember el se hinné, mennyi minden van együtt egy ilyen tavaszi csöndben.
A délelőtti napfényben fürdő kert élénkzöld hallgatásán, mint apró kis kék selyemszalagok lebegtek csokorra kötve a rigók könnyű füttyei. A fülemüle szava széles tarka szivárványt húzott keresztül ezen a csöndön s a vadgalambok búgásai, mint apró lila tollak díszítették, akárcsak bokrok tövét az ibolyák. Valahol bégetett egy bárány s egy kakas kukorékolt s ez a két hang is könnyű volt, úszott és lebegett a békesség fölött.
Ilyen volt az a csönd, amelyikben ültem a kerti padon, vasárnap. Istentisztelet ideje volt. Házunkba már begyűltek a falu magyarjai, topogva helyezkedtek el az ebédlőszobában. A hegyen át megérkezett gyalogszerrel a tiszteletes úr is, mint hosszú esztendők óta mindig.
A rigófütty cifrázta kerti csöndben, ültem mozdulatlanul. Lentről a falu alatti rétről, ahol a leventék gyakorlatoztak, szaggatott trombitaszó szaladt föl vidám lábakon s úgy nyílott ki a vasárnapi falu fölött, mint valami játékos színű piros virág. Szinte táncoltak a hangok a kert fái közt, hetykén, legényesen. Aztán egyszerre csak meghallottam a zsoltárt, ahogy házunk nyitott ablakán kihullt s szétomlott a tavaszi napsütésben.
„Te benned bíztunk eleitől fogva…”
Szempillantás alatt összekeveredett a két hang a csönd nagy kék burája alatt, a zsoltár hangja, meg a trombitaszó. Különös keveredés volt, szinte zavartan hallgattam s egyszerre régi képek árnyéka vetődött az emlékezetemre.
Igen, abban a pillanatban történt, mikor a zsoltár és a trombita hangjai összekeveredtek a fülemben. A hangok egyszerre mélységet nyitottak valahol és ebből a mélységből tisztán és világosan kibomlott a múltak képe és a múltakon keresztül szivárványosan átívelt az életünk is.
Zsoltár és trombitaszó. Ez a két hang kísérte életünket végig, ameddig csak emlékezetem látott s azon túl is, ahogy tudásom a múltakat ismerte. Mindig csak ez a kettő: zsoltár és trombitaszó. Néha csak az egyik, néha csak a másik s olykor, nagyszerű, vagy borzongató pillanatokban, együtt a kettő.
Ahogy ott a kerti padon ültem a két hang között s a nagy tavaszi csöndben: láttam magunkat, régi gyermekeket, ugyanabban a kertben, egy régi napon. A falun huszárok mentek ár, pompás lovakon, szólott a trombitájuk s mi, gyerekek nagyra tárt szemekkel csodáltuk őket. Csillogó kardját kötette apám is, pengett sarkantyúja a lépcső kövén, s a nagyszobában kis csoport magyar – vénasszonyok, vénemberek – lehajtott fejjel keresték az Istent, aki egyedül tudhatta a jövendőt. Nagyapám és nagyanyám is ott ültek közöttük könnyes szemmel, s míg mi a huszárokat csodáltuk: ők apám harcos útját ajánlották Isten figyelmébe, aki indult a hazát védeni. Reszketve és öregesen, tört hangokkal döcögött a zsoltár odabent s kint elnyelte hangját a nóta és a trombitaszó, mint ahogy a fegyverek józanító hideg csillogását is elfödte a sok-sok tavaszi virág.
Dehogyis figyeltünk mi a zsoltárra akkor. A huszárokra meresztettük szemünket, apámban gyönyörködtünk, aki olyan volt közöttünk, mint a meséből kilépő királyfi, ahogy indul a hétfejű sárkány ellen virág és trombitaszó között.
A mese elment, sokáig híre sem volt. Aztán hirtelen nagyon csúnya, ismeretlen mesévé változott, soha olyant nem hallottam addig. Nem a királyfiak győztek, hanem a sárkányok.
A nagyszobában megint szólott a zsoltár. Úgy látom ott magunkat, mintha ma lett volna. Tél volt, ködös, didergető, embertelen és félelmetes tél. Ültünk a székeken, most már nagyon sokan. Most már alig fértünk. Most már mi is ott ültünk s azok is, akik akkor velünk együtt fegyvert és virágot csodáltak, énekeltek és irigykedő szemmel mesét álmodtak a huszárlovak lábai elé. Mind ottan voltunk, falubeli magyarok, azon a napon. Pedig még csak vasárnap sem volt az a nap.
És szólott a zsoltár. De úgy szólott, hogy mindenki sírt bele, „Perelj Uram perlőimmel…” – zokogták kétségbeesett vívódással a szavak és kint a falu útján akkor is katonák meneteltek s a zárt ablakokat megremegtette olykor a trombitaszó. Csakhogy ez a trombitaszó nyers volt és idegen s a katonák, akik a szavára vég nélkül jöttek: lomposak, idegenek és gorombák voltak, letépték falunkról a békét, a nyugalmat, a rendet és betaposták a téli út hideg sarába.
Attól kezdve csak a zsoltár maradt nekünk, a trombitaszó másoknak jutott. Nekünk nem zengett, csak kiabált, durván és hetykén, barbár kegyetlenséggel. Hanem a zsoltárt nem lehetett elpusztítani. Ott a kerti padon ülve tisztán és világosan láttam, olyan tisztán, mint még sohasem, a zsoltárt, ahogy, mint egy nagy láthatatlan kötél, összefűzött bennünket eltéphetetlenül. És rikoltozhatott a trombitaszó és kurjantozhattak idegen énekek, a zsoltár megnőtt és felülemelkedett három falun és embereken és akkora nagy hatalmasság volt, hogy ma is emlékszem, amikor ezt énekeltem: „Erős várunk nekünk az Isten és fegyverünk ellenség ellen…” – valóban úgy éreztem, mintha fegyver volna a kezemben. A zsoltár már nem is magunknak szólott akkor, nem is az Istennek talán. Magyarul szólott és mindazoknak, akik ellenségeink voltak abban az időben. Azokban a komisz, vad esztendőkben, melynek emlékezetétől még ott, a vasárnapi békességtől csöndes kertben is, összeszorultak a fogaim s a kezem ököllé merevedett, anélkül, hogy észrevettem volna.
Ültem, s nehéz esztendők fekete szekerei dörömböltek át a lelkemen. Ad-e az élet valaha is kárpótlást azokért az esztendőkért? Amiket akkor elvesztettem, fiatalságban, szabadságban, abban, hogy a fejemet fölemelni sem bírtam, ad-e valamit az élet azért a sok csúnya látásért, amit a szemem akkor magába szívott, azért a sok undorért és förtelemért, ami a lelkemet akkor békétlenné mázolta?
A csönd hallgatott a kert fái közt. Hallgatott a falu is, nem tudott felelni.
Abban a percben a bokrok közül előpattant vidám kacagással a fiam. Odahívtam magamhoz. Megfogtam a kezét s egy darabig nem szólottam semmit. A gyermek megérzett valamit abból, ami a lelkemben volt. Mintha hűvös lehelet érte volna, arcáról lehervad a kacagás. Egészen komolyan állott mellettem.
– Hallod? – kérdeztem hirtelen.
A rigódallal cifrázott csenden keresztül újra és egészen tisztán hallatszott a házból kiömlő zsoltár szava s ugyanabban a pillanatban lent a leventék trombitája felelt rá.
– Melyiket szereted jobban?
A gyermek figyelte az összefonódott hangokat. Aztán csillanó szemmel, hirtelen felelt.
– A trombitát!
– S miért a trombitát? – faggattam tovább.
A gyermek elakadt, gondolkodott. Kis arca nagyon komoly volt abban a percben, szinte idegen.
– Mert – mondotta lassan – a trombita olyan, hogy mindig menni kell, és előre nézni, ha hallja az ember… és ez szép, menni, és előre nézni, mint a katonák.
Abban a pillanatban világosan és tisztán megéreztem, hogy a gyermek eltalálta a helyes szavakat. Igen, a trombita olyan, hogy előre viszi azt, akihez szól. Előre, jó sorsba, vagy rossz sorsba, de mindig előre és mindig fölemelt fejjel, büszkén, hetykén, kicsit dacosan és nagyon sok lelkesedéssel. És ez a szép benne éppen. Menni tanítja az embert, sárkányölő királyi-kedvvel, valami lelkes, szép örömmel, ami maga az élet értelme.
És egyszerre tisztán láttam a trombitaszót, és tisztán láttam a zsoltárt és a magunk életét a kettő között. A trombitaszót, amelyik előre visz és a zsoltárt, amelyik helyben áll. Szelíd erővel, de rettenetesen nagy erővel áll helyben a zsoltár, s aki beléje kapaszkodik, azt semmiféle vihar kimozdítani nem képes onnan.
S egyszer megértettem azt is, hogy miért volt minden úgy, ahogyan volt. Mert csak a trombitaszóra ügyeltünk azon a régi-régi gyermekkori napon, mi és apáink is. Csak néhány reszketőszájú öreg menekült a zsoltárhoz akkor, akik már közel állottak az elmúláshoz és az Istenhez s így megérezték a jövendő kénköves szagát, amit előlünk eltakart a csillogó lelkesedés. Először csak a trombitaszó volt, ami betöltötte világunkat… azután csak a zsoltár maradt. Semmi egyéb.
Egyszerre azt is megértettem, hogy miért szép az, ha egyszerre hallja az ember mind a kettőt. Mert mind a kettő kell ahhoz, hogy nemzet és ember nemzethez és emberhez méltó életet tudjon élni ezen a világon. Előre menni és megmaradni a zsoltár szavával: ez az ember és a nemzet legnagyobb törvénye.
S egyszerre, ott, a kerti padon, három év után megértettem magát a fölszabadulást is; a zsoltár mellett csak nép voltunk. A trombitaszó által lettünk nemzetté megint. Ahogy erre gondoltam, tisztán és világosan láttam magunkat azon az emlékezetes augusztusi napon, dübörgő szívvel és föllobogózott lélekkel a nagyszobában állani és könnytől csillogó szemekkel énekelni a zsoltárt, amely így hangzott akkor: „Isten áldd meg a magyart…” – és kint idegen trombitaszó mellett, mint vert hadsereg menetelt el falunkból huszonkét esztendő kínja és szenvedése és a fülünkben halkan fölriadt a régi huszártrombita.
Igen, és hirtelen azt is megértettem, hogy ez a története az egésznek.
Állottunk mozdulatlanul a zsoltár szavaiba kapaszkodva, hosszú, nyomott esztendőkön át. Míg év évre szállt el a fejünk fölött. Szelíden és gyönge-védtelenül, de a szelíd védtelenség emberfeletti erejével álltunk a helyünkön, míg az idegen trombitaszó jött, belerikoltott zsoltárainkba és aztán elvonult megint. Mi pedig álltunk a zsoltár árnyéka alatt… és magyarok maradtunk.
Ennyi volt az egész.
Ma pedig folytatjuk a nemzetek útját, régi trombitaszóval a fülünkben, ahol apáink abbahagyták.

Az Ország, 1943. július 10.


csüt. jan. 18, 2007 8:32 am
Profil
Arany Listatag

Csatlakozott: kedd dec. 20, 2005 11:45 am
Hozzászólások: 134
Tartózkodási hely: Veszprém megye
Hozzászólás 
Wass Albert: Átoksori kísértetek

Hadd beszéljek először a karácsonyról. Arról az első karácsonyról nagyapám házában. Fontos, hogy beszéljek róla, mert úgy érzem, hogy az a karácsony valamiféle fordulópont volt az életemben. Valami történt bennem, valami, ami közelebb hozott önmagamhoz. Vagy Istenhez, ha így akarja kifejezni. Számomra mind a kettő ugyanazt jelenti.
Pedig igazán semmi különös nem történt azon a karácsonyon. Volt karácsonyfánk, akárcsak itt Amerikában. Mindössze annyi különbség volt az elején, hogy karácsony estéjén gyújtottuk meg rajta a gyertyákat s nem vasárnap reggel, mint ahogy itt szokás. Ajándékokat is kaptam. Mindenki kapott ajándékokat a karácsonyfa alatt, még Sanyi, a disznópásztor is. Ezzel azonban nem volt vége. A karácsonyfa és az ajándékozás mindössze egy nagyon jelentéktelen része volt annak a karácsonynak, amit nagyapám házánál ünnepeltek.
Mikor az első csillag feltűnt az égen, az a bizonyos csillag, mely annak idején Jézus születését jelentette be a világ népeinek, a környékbeli parasztgyerekek elindultak kántáló útjukra. Házról-házra jártak, karácsonyi dalokat énekeltek s boldog karácsonyt kívántak mindenkinek. „Megszületett a Jézus Krisztus” ez volt a köszöntésük. Hozzánk is eljöttek, ott álltak szoros csoportban az ablak alatt a hóban, csizmásan, báránybőrsipkásan és elénekelték Jézus születésének történetét, egy karácsonyi balladát, mely nyelvben és dallamban legalább is olyan öreg, mint Magyarország maga. Mikor befejezték, Öreg János behívta őket a házba és megtöltötte a batyuikat régi szokás szerint almával, dióval és mézeskaláccsal.
Alighogy a gyermekek elmentek, egy csoport felnőtt érkezett az ablakok alá, akiket a református lelkész és a katolikus plébános vezetett s ők is elénekelték a „Mennyből az angyal”-t. házról-házra jártak ők is és adományokat gyűjtöttek a szegények számára.
Valami nyolc csoport gyermeket láttunk vendégül azon az estén és amikor a felnőttek jöttek, nagyapám száz pengőt ajándékozott mindkét papnak. De ezzel még mindig nem volt vége a karácsony estének. Alig mentek el a városiak, amikor egyszerre csak távoli csengettyűszót hallottam kintről. Nagyapám magára vette a bundáját s intett, hogy kövessem példáját. Aztán kiléptünk a nyitott verandára.
Tiszta, hideg téli éjszaka volt. Az ég fekete bársonyán millió kis csillag sziporkázott s a ház előtt a fagyott hókristályok visszacsillogtak a magasságos égre. Hó borította a park magas fenyőit is s mögöttük, a major felől vezető úton lassú, sárga fények mozogtak. Lámpások fénye. S a halk csengettyűszóval jöttek közelebb a hólepte fák között. A karácsonyi menet jött fölfelé a dombon.
Soha nem fogom elfelejteni ezt a képet, olyan mély benyomást tett reám. Reám, az elüzletiesedett Amerika fiára, aki már megszoktam, hogy a karácsony nem egyéb, mint egy santaclausos vásári szemfényvesztés, melyben az ajándékozás már régen eltakart minden nyomot a karácsony ősi misztikuma felé.
Hat magas ember hosszú báránybőr bundában és magas tetejű báránybőr sapkával a fejükön magasra emelve hordták a lámpásokat, melyeknek sárga fénye titokzatos árnyékokat vetett a fák közé. A menet két oldalán haladtak, lassú ünnepélyes léptekkel. A menet élén József vezette a szamarat, melyen Mária ült, karjában a nagy fekete hárászkendőbe csavart újszülött Jézussal. Mögöttük, koronával a fejükön, a három király s a három király megett a három bölcs. S a menet végén a pásztorok.
Semmi különös színpadi öltözéket nem viseltek, mindössze a királyok fején volt festett papír-korona. Egyszerű, hétköznapi, téli népviseletben voltak s talán éppen ezért olyan volt majdnem, mintha egyenesen a Biblia lapjáról léptek volna alá. Mária, a maga egyszerű, hosszú fekete ruhájában, fekete fejkendővel a fején, féloldalt ülve az öreg szamár hátán. József, hajadonfővel, kissé kopaszodva már, viselt háziszőtt ujjasában, lassú lépéssel vezetve maga mögött a szamarat fölfelé a hólepte dombon. Királyok és bölcsek ünnepi viseletben, fényes fekete csizmákban s hátul a pásztorok, hosszú birkabőr bundákban, csúcsos kucsmákban, hosszú, egyenes pásztorbottal a kezükben.
Lassan és szívbe markoló méltósággal feljöttek a dombon és megálltak a lépcsők alatt. Először egy egyszerű kis karácsonyi játékot mutattak be, mely legalábbis olyan öreg lehetett, mint a kereszténység maga. József és Mária utazását, az angyal érkezését a pásztorokhoz, a pásztorok útra kelését a csillag nyomán, az újszülött Jézust a jászolban s végül is a királyok és bölcsek érkezését az ajándékokkal. Egyszerűen játszották meg, színészkedés nélkül. Több volt mint játék, valódi volt és igazi. Élték a jeleneteket, minden szó, amit kimondtak, mélyen a szívükből jött, mintha nem is játék lett volna, hanem valami emlékeztető, ősi Istentisztelet. A kisgyermek olykor-olykor fölsírt anyja karjaiban s az olyan természetességgel nyújtotta oda emlőjét a csillagok fagyott fényében, mint ahogy valamikor Mária tehette abban a régi istállóban.
Utána elénekelték a „Mennyből az angyal”-t, majd Faragó, a béresbíró a csoport elé lépett, levette fejéről a kucsmát és egyszerű, keresetlen szavakkal boldog karácsonyi ünnepeket kívánt a cselédség nevében s Isten áldását kérte a házra s annak minden népére.
Nagyapám néhány szóban megköszönte a jókívánságokat, Isten áldását kérte valamennyiökre és együtt elmondták a Miatyánkot. Mikor ennek is vége volt, az egész processzió hátrament a konyhaépületbe, ahol Öreg János és Rebi néni már vártak őket forró tyúklevessel, frissen sült kenyérrel és borral.
Másnap korán reggel valamennyien templomba mentünk. Ez volt életem első karácsonya, melyen megéreztem, hogy van ebben az ünnepben valami több és mélyebb, mint egy egyszerű, vidám családi összejövetel, ahol ajándékokat adunk egymásnak.


szer. dec. 20, 2006 1:58 pm
Profil
Arany Listatag

Csatlakozott: kedd dec. 20, 2005 11:45 am
Hozzászólások: 134
Tartózkodási hely: Veszprém megye
Hozzászólás 
Wass Albert: Átoksori kísértetek

"Az új urak, akik a szemétből másztak elő valahonnan, olyan diktatórikus kiváltságokat élveznek, amilyen a régi uraknak soha sem volt. Ezenkívül úgy a felelősségtudat, mint az emberi méltóság tisztelete ismeretlen számukra. Mit törődnek a kommunisták azzal, hogy mi lesz az országgal holnap, vagy a jövő évben, vagy tíz év múlva? Ők csak saját magukkal törődnek és mert tisztában vannak azzal, hogy uraskodásuk bármely pillanatban véget érhet, egyetlen gondjuk az, hogy miképpen használják ki a jelen perceit a legjobban és leggazdaságosabban a maguk egyéni céljaira."


hétf. nov. 20, 2006 4:48 pm
Profil
Arany Listatag

Csatlakozott: kedd dec. 20, 2005 11:45 am
Hozzászólások: 134
Tartózkodási hely: Veszprém megye
Hozzászólás 
Wass Albert: 1956 – Hősök és hóhérok

Harminc esztendővel ezelőtt Közép-Európának, talán még magának a Szovjetuniónak a sorsa is egy vékony szalmaszálon függött, mely bármikor elszakadhatott volna, s akkor megszabadította volna a világot a kommunista mételytől. Ezt a ritka történelmi eseményt, mely tele volt addig soha nem látott lehetőségekkel, az egyik leghősiesebb és bizonyosan a legpatetikusabb forradalom váltotta ki, melyet a világ valaha is látott. Ez az 1956. októberi magyar forradalom, melyet az ifjúságnak a szabadság utáni ösztönös lelkesedése táplált. Ez volt a történelem folyamán az egyetlen olyan feljegyzett forradalom, melyben mindkét nem tagjai, 11 éves kortól felfelé ezrével vettek részt tevékenyen, saját maguk által szervezett harci alakulatokban. Tankokat robbantottak fel, gépfegyvereket kezeltek, és kiszorították Budapestről az orosz katonákat, miközben szovjet katonák ezreinek tiszteletét és együttérzését vívták ki, akik dezertáltak alakulataikból, hogy együtt harcoljanak velük egy "szabadságnak" nevezett eszményért, amit ők maguk soha nem éltek meg, mégis képesek voltak azonosulni vele saját ifjúságuk veleszületett hajlama okán.
Ma, harminc évvel később, gazdag és inspiráló irodalom áll rendelkezésre, mely leírja ennek a heroikus küzdelemnek egyes fejezeteit. Igazán sajnálatos, hogy a világ angolul beszélő része még mindig nem férhet hozzá ehhez a kortárs eposzhoz, mivel az amerikai kiadók nem hajlandók felkavarni a "liberális uralkodó osztályt", amely immáron egy évszázada puskával a kezében sírbakol az amerikai közvélemény felett, gondosan őrizve a kínos titkot, miszerint az emberiség felszabadulásáért folytatott mindkét győzedelmes világháború a tárgyalóasztaloknál vereséggel ért véget. A jó öreg Joszif Sztálinról és segítőiről kiderült, hogy gengszterek és gyilkosok, és az "idealisták", akik segítséget nyújtottak nekik emberek millióinak leigázásához, a valóságban csupán eszközök voltak egy addig soha nem látott mértékű tömeggyilkosságban. Ezért a szabadságért küzdő gyermekek ezreinek hősies sagája tabutéma, mert felzaklathatja az "érzékeny szíveket", akik akarva vagy akaratlanul okozói voltak az 1956-os magyar forradalom véres bukásának, és bizonyos értelemben 50. 000 fiú és leány brutális kivégzéséért is felelősek lehetnek.
Két kritikus hét volt 1956 októberében, amikor az egész világ, főleg Kelet- és Közép-Európa lakói lélegzetüket visszatartva várták, mit cselekszik majd Amerika. Lengyelország, Ukrajna, Csehszlovákia, Románia lakói, a Szovjetunión belüli leigázott népek, maguk az orosz emberek is készek voltak lerázni magukról a "kommunista igát" – egy olyan uralmat, amelyet sokkal parányibb kisebbség irányított, mint amit ma a fehérek Dél-Afrikában képviselnek. Készek voltak, de elég bölcsek ahhoz, hogy várjanak egy jelre, mely biztosította volna őket arról, hogy az 1944 - 45-ös események nem ismétlődnek meg. Nem feledték el a vérest megtorlást azokkal szemben, akik megkísérelték kihasználni a háború nyújtotta lehetőséget arra, hogy kivívják nemzeti függetlenségüket: a 200.000 ukrán, 150.000 lengyel és 150.000 horvát megkínzását és kivégzését, hogy csak néhányat említsünk a kommunisták által a II. világháború után véghez vitt tömeggyilkosságok közül. Ezek a rettenetes emlékek a szabadság után sóvárgókat igen óvatossá tették. Minden szem Washingtonra irányult: elismeri-e az amerikai kormány Magyarország forradalmi kormányát addig, amíg szabad választásokat lehet tartani? Tényleg segít-e majd Amerika azokat, akik magukon segítenek, ahogy a Szabad Európa Rádió és az Amerika Hangja ígérgette éveken át, több nyelven? Aztán jött a sokk: az Egyesült Államok kormánya nem ismerte el az új magyar kormány nagykövetét a magyar állam új, ideiglenes képviselőjének. Kétheti várakozás után a Vörös Hadsereg teljes erejével tért vissza, és néhány napon belül elfojtotta a felkelést. Ma már bizonyított tény, hogy a szovjet hadsereg főparancsnoka szükségesnek tartotta elhitetni a megszálló katonákkal: a brit imperialistákkal harcolnak a Szuezi-csatornáért, azért, hogy megakadályozzák a magyar fiatalság iránti együttérzés okozta tömeges dezertálást. Szemtanúk arról számolnak be, hogy az orosz katonák erősködtek, hogy Budapestnél a Duna a Szuezi-csatorna, amelyet a britek uralma alól kell felszabadítaniuk.
A forradalom leverése után Andropov – a Szovjetunió képviselőjeként – és Kádár, a bábkormány feje, akit Andropov ültetett a hatalomba, olyan büntető tisztogatást vittek végbe, mely a magyar nemzet teljes történelme során csak az 1945 - 46-os eseményeihez mérhető. Százötvenezer magyart végeztek ki, ítéltek munkatáborra vagy deportáltak a Szovjetunióba; köztük ötvenezer 11 - 17 év közötti gyermeket. Ezeknek a gyerekeknek egy része évekig várt szovjet börtönökben arra, hogy bűnözőként felakasszák őket, azt bizonyítandó, hogy a Szovjetunió "civilizált ország", ahol 18 év alatti gyermekeket nem lehet kivégezni.
Tudjuk jól, hogy régi sebeket feltépni sosem népszerű cselekedet. Mindazonáltal a jövő érdekében fontos, hogy ne feledjük, kik a jók és kik a rosszak. Különösen azért, mivel az amerikai sajtó liberális hatalma értesüléseit bizonyos belügyminisztériumi "forrásokra" alapozza, és azon tüsténkedik, hogy elhitesse az amerikai emberekkel azt, hogy Kádár, Magyarország kommunista ura gyengéd és jóakaratú atyja népének, és sikeresen túljár orosz gazdái eszén azáltal, hogy lassanként szabad piacgazdaságot épít fel Magyarországon.
Azzal talán egyetérthetünk, hogy Kádár bizonyos mértékig enged a nép nyomásának, és talán keményen munkálkodik azon, hogy bizonyos fokú jólétet teremtsen, csak hogy befogja a szájukat. Azonban nem lehet és nem szabad elfelednünk, hogy harminc esztendővel ezelőtt ő volt az az önkéntes hóhér, aki vakon végrehajtotta Andropov parancsait és 50.000 gyereket juttatott bitóra.
Van egy magyar mondás, mely szerint kutyából nem lesz szalonna. El ne feledjük ezt!
Magyarország történelmében, ahogy bármely más nép történelmében is, vannak hősök és vannak hóhérok. A nemzet, de az egész emberi faj sorsa is attól függ teljes egészében, hogy a jövőben e kettő közül melyik lesz hatalmon.

(The Hungarian Quarterly, USA, October,1986)
/ford.: Kovács Attila Zoltán/


szer. nov. 08, 2006 3:48 pm
Profil
Arany Listatag

Csatlakozott: pén. szept. 16, 2005 5:49 pm
Hozzászólások: 183
Tartózkodási hely: Hungary
Hozzászólás 
WASS ALBERT: A PATKÁNYOK HONFOGLALÁSA

Tanulságos mese fiataloknak


Az ember háza ott állt a dombon és uralkodott. Uralkodott a kerten, fákon, bokrokon és veteményeken. Uralkodott a szántóföldeken, réteken és legelõkön, és uralkodott az erdõn is, amelyik a domb mögött kezdõdött és felnyúlt egészen a hegyekig. A fák gyümölcsöt teremtek, a gyümölcsöt leszedte az ember, aki a házban élt, és eltette télire. Összegyûjtötte a veteményt és a pincébe rakta, hogy ne érhesse a fagy. A szántóföldekrõl begyûjtötte a gabonát, a rétekrõl a szénát és az erdõbõl a tüzelõfát. És mindent úgy helyezett el a házban, vagy a ház körül, ahogy az a legcélszerûbb volt. Tél kezdetén beterelte állatait a legelõrõl, meleg istállókban adott szállást nekik, és gondoskodott róluk. Így élt az ember.

Még tudni kell azt is, hogy a ház kéményén tavasztól õszig gólyák álldogáltak, s az eresz alatt egy fecskepár fészkelt. Tudni kell, hogy tavasszal rügyezõ nyírfák illata vette körül a házat, s nyáron madárdal és sok virág.

A háznak nagy vaskos falai voltak, s az ember évente egyszer fehérre meszelte õket, kivéve ott, ahol a vadrózsa kúszott reá. Ez a vadrózsa június derekán virágzott, s olyankor a szélesre tárt ablakon keresztül az illat beömlött a szobákba.

Így élt a ház és benne az ember, sokáig. Egy borús õszi napon, mikor az esõ zsinóron lógott az égbõl, valahonnan két kis ázott patkány érkezett. Messzirõl jöttek, fáztak, éhesek voltak. Meglátták a házat, besurrantak a nyitva hagyott ajtón és elrejtõztek a pincében. Ennivalót bõven találtak, jóllaktak és hamarosan hízni kezdtek. Télen már fiaik voltak s tavaszra megint. A fiatal patkányok, akik ott nõttek fel, már otthonuknak érezték a házat, és úgy futkostak a pincében, mintha övék lett volna.

Az ember eleinte meg sem látta õket. Késõbb észrevette ugyan, hogy valami eszi a veteményt, de nem törõdött vele. Volt elég. Jutott belõle annak, aki éhes. Egyszer aztán meglátott egy fal mellett elszaladó patkányt. Milyen apró és milyen félénk-gondolta. Éljen hát õ is, ha akar.

És telt az idõ, és a patkányok szaporodtak. Elõször feltúrták a pincét. Aztán ásni kezdték a falakat. Kanyargós, mély lyukakat fúrtak belé, keresztül-kasul, és itt-ott már a szobákba is eljutottak. Az ember csóválta a fejét, mikor szobájában az elsõ patkánylyukat meglátta. És mert nem szerette a rendetlenséget: betömte, és bemeszelte a nyílást. Másnap reggelre újra ott volt. Az ember háromszor egymás után tömte be, és a patkányok háromszor egymás után fúrták ki megint. Akkor az ember legyintett, és azt gondolta: - Õk is kell, hogy éljenek. S ha nekik csak így jó, hát legyen. És attól kezdve nem tömte be többé a lyukakat. A patkányok pedig rohamosan szaporodtak tovább, és szaporodtak a lyukak a ház falában is. Már nemcsak a pincében, hanem a kamarában, a padláson, sõt éjszakánként a szobákba is besurrantak, és megrágtak minden megrághatót. Egyszer aztán, amikor az ünneplõ csizmáját kezdték rágni, az ember megharagudott, és odasújtott botjával. Az egyik patkányt fejbe találta éppen, s a patkány kimúlt. Vérig sértve röffentek össze erre a patkányok. És azonnal kihirdették, hogy az ember ellenség, aki nem hagyja õket élni, szabadságukat korlátozza, jogaikat mellõzi, gyilkos, gonosz és önzõ.

- Nem leszünk a rabszolgái tovább! – visította a fõpatkány egy zsírosbödön tetejérõl. – Követeljük a szabadságunkat, és a jogainkat. – És a patkányok elhatározták, hogy harcot kezdenek az ember ellen. Az ember minderrõl nem tudott semmit. Haragját hamar elfeledte, vett más ünneplõ csizmát magának, és nem törõdött a patkányokkal tovább. Pedig akkor már rengeteg sokan voltak. Megették a pincében az összes veteményt, a kamarában az összes lisztet, és az összes sajtot, sõt már a szalonnát is rágni kezdték, pedig tudták, hogy az az ember legféltettebb kincse, amibõl még a kutyájának sem ad.

Az ember, mikor ezt észrevette, fogta a megmaradt szalonnát, rúdra kötözte, s a rudat a dróttal fölakasztotta a gerendára. Ebbõl lett csak az igazán nagy felháborodás a patkányok között. – Szemtelenség, gyalázat! – kiabálták, mikor rájöttek, hogy nem férkõzhetnek hozzá. – Elrabolja az élelmünket, kifoszt, kizsákmányol! Nem tûrjük tovább! – És föllázadtak. – Mienk a ház – hirdették ki maguk között -, mienk is volt örökké, csak megtûrtük benne az embert, amíg jól viselte magát! De most elég!

S egy éjszaka, amikor aludt, rárohantak az emberre, összeharapták, kikergették a házból, messzire elüldözték, s aztán büszkén kihirdették a kertnek, fáknak, az állatoknak és a madaraknak – még a virágoknak is – hogy a ház nem emberország többé, hanem patkányország, jog és törvény szerint. S azzal uralkodni kezdtek patkánymódra. Mindent felfaltak, ami ehetõ volt, és mindent megrágtak, ami nem volt ehetõ, de szemük elé került. Kiürült rendre a pince, a kamara és a gabonás. Elköltöztek a madarak, elpusztultak a virágok, a ház fala omlani kezdett és megfeketedett, fák és virágok illatát bûz váltotta föl. A vetemény ott pusztult a földben, mert nem szedte ki senki. A gyümölcs megérett, lehullt, és elrohadt. A gabona aratatlan maradt, kimosta az esõ, kicsépelte a szél. És eljött a tél, és a patkányok addigra már megettek mindent, ami ehetõ volt, megrágtak mindent, ami rágható volt. A falak tele voltak lyukakkal, a tetõrõl lehullott a cserép, ablakok és ajtók alatt öles nyílások tátongtak. És akkor éhezni kezdtek, mert nem volt egy szem gabona több, és az ajtók hasadékain, meg a falak odvain besüvített a szél, a megrongált tetõn behullott a hó, és nem tudtak segíteni magukon.

Elõször veszekedni kezdtek, marták és ölték egymást, rágták és ették egymást, de végül is nem tehettek egyebet: fölkerekedtek és otthagyták a tönkretett birodalmat.

Az ember pedig tavaszra szépen visszajött megint, rendbe hozta a tetõt, kitakarította a házat, a falakat megigazította, kimeszelte, a földet felszántotta, vetett és ültetett, s mire megjött a nyár, újra virágillat és madárdal vette körül a házat. Õszire ismét megtelt a pince, a kamara és a gabonás, és mire megjött a tél, olyan volt már minden, mintha semmi sem történt volna.

Azonban elrejtõzve maradt mégis néhány patkány a falakban, vagy a pince gödreiben. És amikor az ember észrevette, hogy újra szaporodni kezdenek, hosszasan elgondolkodott, hogy mit is tegyen velük.


Ti is gondolkodjatok, s aszerint cselekedjetek!



Wass Albert

_________________
"extra hungariam non est vita, si est vita, non est ita" /középkori mondás/


szer. nov. 08, 2006 10:30 am
Profil Honlap
Arany Listatag

Csatlakozott: kedd dec. 20, 2005 11:45 am
Hozzászólások: 134
Tartózkodási hely: Veszprém megye
Hozzászólás 
Wass Albert: Vigasztaló levél, magyarok földjére

Jézus zsidó volt és zsidók voltak
kik fölszögezték a keresztre.
De Isten-voltát reánk hagyta
emberséges emberekre.

Bár latroké ma a világ
s annak minden rablott pénze:
sem az arany, sem az ezüst
nem váltható békességre!

Zűrzavar van ma a földön,
istentelen lopás, csalás.
De akik ezt reánk hozták:
azok számára nincs maradás!

Gonosz a gonoszság bére,
ki szemetet vet: gazt arat.
Elpusztul mind aki hitvány,
csak a becsületes marad.

Mert a derék embert Isten őrzi
s Ő bünteti a bűnösöket!
Bár Isten malma lassan őröl,
de felőrli a szemetet!

S lesz Krisztusban békessége
annak, kinek lelke tiszta,
s mindaz, ami rossz volt s elmúlt,
nem tér többé soha vissza.

Szeretet s nem gyűlölködés,
tisztesség és nem csalás:
a magvető munkájára
ez hoz csupán jó aratást!

Tanulj ember, tanulj magyar,
az élet ma oskola!
Ki szeretetből levizsgázik,
annak lesz csak jó sora!

A hitványat, mint a pelyvát
jóféle szél tova fújja,
míg az igazat megőrzi
az Úristen akarata.

Egyszerű kis versikémet
vidd el jó szél szép hazámba,
hogy aki szavát megérti,
legyen annak vigaszára!


(Magyarok Vasárnapja, 1995. nov. 12.)


csüt. szept. 28, 2006 10:22 am
Profil
Arany Listatag

Csatlakozott: szomb. nov. 05, 2005 8:24 pm
Hozzászólások: 152
Hozzászólás 
"Általában a hazának nem sok köze van a háborúhoz. A haza sorsa békében dől el. A háború már csak a külső formáját adja meg annak, ami békében a felszín alatt szinte láthatatlanul megromlott és a romlás által előre elintéződött." (Wass Albert)


hétf. szept. 18, 2006 9:59 pm
Profil
Hozzászólások megjelenítése:  Rendezés  
Új téma nyitása Hozzászólás a témához  [ 62 hozzászólás ]  Oldal Előző  1, 2, 3, 4, 5  Következő


Ki van itt

Jelenlévő fórumozók: nincs regisztrált felhasználó valamint 1 vendég


Nem nyithatsz témákat ebben a fórumban.
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Nem szerkesztheted a hozzászólásaidat ebben a fórumban.
Nem törölheted a hozzászólásaidat ebben a fórumban.
Nem küldhetsz csatolmányokat ebben a fórumban.

Keresés:
Ugrás:  
cron
Powered by phpBB © 2000, 2002, 2005, 2007 phpBB Group.
Designed by Vjacheslav Trushkin for Free Forum/DivisionCore.
Magyar fordítás © Magyar phpBB Közösség





eXTReMe Tracker