Á l d á s ! B é k e s s é g !

Isten hozott a www.Istentisztelet.net fórumán



Pontos idő: pén. szept. 22, 2017 9:35 pm




Új téma nyitása Hozzászólás a témához  [ 517 hozzászólás ]  Oldal Előző  1, 2, 3, 4, 5, 6 ... 35  Következő
"egy idézet mely téged megigézett" 
Szerző Üzenet
Platinum Listatag
Avatar

Csatlakozott: csüt. ápr. 26, 2007 5:57 pm
Hozzászólások: 272
Hozzászólás Re: "egy idézet mely téged megigézett"
Idézet:
Ady Endre
Az Idő rostájában

Kezében óriás rostával
Áll az Idő és rostál egyre,
Világokat szed és rostál ki
Vidáman és nem keseregve
S búsul csak az, akit kihullat.

S aki kihull, megérdemelte,
Az ocsut az Idő nem szánja,
Aszott nemzetek, hült világok,
Tört életek miazmás vágya
Halálra-valók s nem kár értük.

Szóljak próféták új szavával:
Nem kik mertek tagadni multat,
De kik nem magvak a Jövőnek,
Mindig azok, akik kihullnak:
Világok, népek, girhes eszmék.

Fonnyadtak s összezsugorodtak,
(Így szól az új próféta-ének)
Az Úr, az Idő áll örökké,
De elmulnak a renyhe népek
S velük együtt a tiszta Lóthok.

Óh, aszottak és be nem teltek
S óh, magam is faj-sorsom osztván,
Be igazság szerint hullunk ki
A kegyetlen óriás rostán,
Kedvét nem töltvén az Időnek.


szer. feb. 25, 2009 7:51 pm
Profil
Gyémánt Listatag

Csatlakozott: pén. szept. 16, 2005 12:59 pm
Hozzászólások: 1384
Tartózkodási hely: Kispest
Hozzászólás Re: "egy idézet mely téged megigézett"
A gályarab prédikátorok szabadításának emléknapján annak a mártírnak az emlékére, aki a további rabságot választotta, álljon itt egy kis részlet Moldova György Negyven Prédikátor-ából:

Idézet:
Délelőtt tíz órakor abbahagyatták velünk a munkát, két óra felé leszedték rólunk a bilincseket, és átvittek egy szemközti, tisztességesebb gályára; ott kellett várakoznunk, míg az alkirály forma szerint is dönt a sorsunk fölött. Már esteledett, mikor jelentkeznünk kellett a gályák parancsnokságának hivatalos szobájában, hogy kihúzzák neveinket a gályarabok vastag névjegyzékéből, melyet a halál lajstromának is hívtak.

Huszonöten éltünk még a gályaevezősök közül – Harsányit és Czeglédit más börtönben őrizték, őket Ruyter később szabadította ki. Egyenként szólíttattunk a gályarabok parancsnoka elé, alá kellett írnunk egy nyugtatványt eltávozásunkról. Ahogy a tollat letettük, szabaddá váltunk, Vesthovius és Vireth átvett minket a maga rendelkezésébe.

A parancsnok huszonötödiknek a fentebb már említett Tinkovitz Jánost idézte széke elé – ő volt az, aki leginkább korholta Lányi szökését. Tinkovitz volt köztünk a legidősebb és a legszegényebb, mikor nógrádi kis eklézsiájából feljött Pozsonyba, csak egy fél kenyeret és néhány fej hagymát tudott hozni magával. A hosszú gyalogút közben sem kapott pénzt sehonnan, ennek ellenére még társaitól sem fogadott el alamizsnát. A parancsnok nyújtotta felé a tollat:

– Írd alá, aztán menjetek mind utatokra.

– Nem tehetem! – mondta Tinkovitz, és megállt a parancsnok előtt.

A már megszabadult Séllyei István visszafordult, és az öreg prédikátorhoz sietett ijedten:

– Miért nem írod alá?

– Ha ezt akartam volna, megtehettem volna még Pozsonyban.

– Hogy érted ezt?

– Gondoljátok meg: ha elfogadjátok a szabadulásnak ezt az útját, bármily jótékony, de idegen erőszak kezéből, és holland, belga vagy más idegen országba mentek, nem történt más, mint ha aláírtátok volna a második számú reversionálist, melyben Magyarországról való önkéntes kimenetelre kötelezitek magatokat.

– Most sem állsz hazád földjén!

– De igen – mondta Tinkovitz. – Míg fel nem adtam igazságomat, nem fogadom el idegenek segítségét, addig lelkemben szabad vagyok, és jog szerint magammal viszek egy talpalatnyi Magyarországot. Hazám földje ez, ahol én állok, hurcoljanak bár tengeri gályákra vagy a sivatagba, vagy a Kaukázus havára.

A parancsnok már ment volna, sürgette a prédikátorokat, hogy fejezzék be a vitát. Séllyei még egyszer megpróbálkozott:

– Véget ért már a mi áldozatunk ideje, testvérem.

– Ezt honnan tudod? Ki mondta neked?

– Azt hiszed, Isten véletlenül küldte szabadulásunkra ezt a hatalmas hajóhadat? Nem nyilvánvaló akaratát fejezte ki vele?

– Bár a mi elménk nem arra való, hogy pislákoló gyertyaként Isten útjait világítsa, mégsem volna helyes, ha minden dologban, mely számunkra hasznos és kedvező, Isten akaratát látnók. Ilyen módon Kollonits és más gyilkosaink is jogot nyernek, hogy hóhérmunkájukat Isten akaratának tulajdonítsák. Kötelesek vagyunk a törvényt kutatni, míg véges eszünkkel belátható, és jó vagy balszerencsében egyaránt ragaszkodnunk kell hozzá.

– Értsd meg végre, hogy itt már elvégeztük munkánkat: a példa, amit állítottunk, évszázadokig példa lesz. Akármilyen magasztos lenne is, küldetésünk nem fejeződhet be a gályákon, mint ahogy nem a pozsonyi idézéssel kezdődött. Előbb vagy utóbb haza kell jutnunk, mert az országnak és vallásunknak szüksége van élő testünkre és munkánkra, nincs, aki a helyünkbe lépjen. És a valóságos Magyarország bajai számomra sokkal többet jelentenek, mint a képzelgéseinkben magunkkal hordozott Magyarország minden dicsősége.

– Krisztus sem fordult vissza a Golgotha közepéről, nekünk is végig kell járnunk a magunk útját, mert csak az út végén vár minket a Megváltás, és senkit sem válthatunk meg, ha előbb magunkat nem váltottuk meg. Nem kívánom nektek, de tapasztalni fogjátok, hogy félbehagyott munkátokkal semmit sem értetek el, és még százszor visszatérnétek ezekre a gályákra.

Séllyei elveszítette a türelmét.

– Szálljon az én fejemre minden kárhozat, ami szabadulásunkból következik! Mondd meg, mit akarsz hát?

– Én semmit. Ti akarjátok, hogy változtassak azon, amit lelkiismeretem tanácsol, én nem állok útjába szabadságotoknak.

– És veled mi lesz?

– Nekem osztályrészemül jut a még nagyobb szabadság, melyen többé már semmi változás nem eshet – ezzel Tinkovitz őrei kezére adta magát, akik visszavitték a gályára.

Weltz György egy olasz jogi doktorra bízta, hogy figyelje a sorsát, és ha lehet, próbáljon segíteni rajta, a doktor néhány hónap múlva értesített minket, hogy Tinkovitz testének romlandó sátorát letette. A „Szent Hilárius” nevezetű hajón evezett, viharba kerültek, és három napig élet-halál között hányódtak a hullámokon. A veszély elmúltával a hajó kapitánya felhozatta a fedélzetre Szent Hilárius festett képét, és elrendelte, hogy mindenki leborulva imádja a szerencsés megmenekülésért. Tinkovitz nem hajtotta meg a térdeit, ezért az alig elmúlt veszélytől eszelős kapitány kardjával rávágott, az öreg prédikátor összecsuklott és meghalt.

Mikor testét megszabadították maradék rongyaitól, hogy a vízbe dobják, mellén egy kis zsinegen függő dobozt találtak. Pénzt gyanítva felnyitották, de csak egy papír volt benne, melyre Tinkovitz életének jeligéjét írta: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, hitemet megtartottam. Végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megád majd nekem az Úr, amaz Igaz Bíró.”

Így hát a gályák parancsnokának hivatalából csak huszonnégyen léptünk ki, és még sokáig emlékeztünk szomorúan tőlünk elvált társunkra.


szer. feb. 11, 2009 11:37 am
Profil E-mail küldése
Gyémánt Listatag

Csatlakozott: pén. szept. 16, 2005 12:59 pm
Hozzászólások: 1384
Tartózkodási hely: Kispest
Hozzászólás Re: "egy idézet mely téged megigézett"
Hogy azért meg ne feledkezzünk a vetési varjú (Corvus frugilegus) atyjafiáról, a varjúfélék (Corvidae) családjába tartozó hollóról (Corvus corax) sem, jöjjön egy vers róla is (habár nem valami vidám):

Edgar Allan Poe: A holló
(Kosztolányi Dezső)

Egyszer elmult régen éjfél, ültem álmos lámpafénynél
Régi, bűvös foliánson tétovázott a kezem,
S hogy nehéz fejem lehajtom, észrevétlen koppan ajtóm,
Roppan félve és sóhajtón, zaj motoz a reteszen,
"Éji vándor - így susogtam - az babrál a reteszen,
Az lehet, más senkisem."

Télidő volt, bús december, aminőt nem ért meg ember,
Nőtt az árnyék, lomha tenger, a parázstól veresen.
Lelkem a bánattól óván olvastam az éji órán,
Hogy feledjem holt Lenorám fényes-régi kedvesem,
Már az angyalok között van fényes-égi kedvesem,
Itt lenn nincsen neve sem.

Most a függöny bibor öble megborzad, zizeg zörögve,
Félelemnek tőre szúrja - fúrja által a szivem.
Nyugtatom és egyre dobban, várok és ver egyre jobban:
"Éji vándor áll ajtómban, az motoz a reteszen,
Éji vendég vár ajtómon, az babrál a reteszen:
Az lehet, más semmisem."

Hirtelen felbátorultam és hadartam elborultan:
"Megbocsásson jó uram, vagy asszonyom, de azt hiszem
Álmos, fáradt voltam roppant és az ajtóm csöndbe roppant,
A babráló, halk, lopott hang nem hallatszott sebtiben."
Erre felnyitom az ajtót - szétvigyázva sebtiben: -
Künn az éj, más semmisem.

A sürű sötétbe nézek, álmodok vadat, merészet,
Mint az őrült, mint a részeg, bódorogva kétesen.
Csöndes az éjféli óra, szám susogja csak: "Lenóra"
S a visszhang a drága szóra halkan hívja kedvesem,
Hívja-hívja, hívogatja, szólogatja kedvesem
A visszhang, más semmisem.

A szobámba már fehéren mentem vissza, forrt a vérem,
Mert az ablak zára koppant, roppant újra érdesen.
"Meg kell tudnom minden áron, hogy mi zörren ott a záron,
Most az ablakot kitárom, az okát megkeresem,
Csöndesülj szív, tébolyult szív, az okát megkeresem:
Zúg a szél, más semmisem".

Nyílik az ablak s az árnnyal méltóságosan beszárnyal
Óriási lomha szárnnyal egy vén holló peckesen.
S mintha mi se volna ebben a viharnál sebesebben
A szobám szobrára lebben s úgy ül ott, mint a lesen,
Pallas szobrán mozdulatlan ül, csak ül, mint a lesen:
Nem történik semmisem.

Én nevettem őt, hogy éber tollal talpig feketében
Gőgösen guggolt a szobron és szóltam fölényesen:
"Bár alig van rajtad toll, ó fergetegvert csúnya holló,
Bús heroldhoz vagy hasonló, mondd, mért jöttél édesem?
Mondd meg nékem, a pokolban, hogy neveztek, édesem:?"
Szólt a Holló: "Sohasem".

És a Holló vár komorlón a fehér és néma szobron
S ez egy szóba lelke rezgett, reszketett rejtelmesen
Mást se mond, csak ül meredten, meg se rezzen, meg se retten,
Végre halkan ezt rebegtem: "Nem örök a csoda sem,
Minden elszállt, ez is elszáll - nem örök a csoda sem -"
A madár szólt: "Sohasem".

Felriadtam, mert oly száraz, kurta-furcsa volt e válasz
"Bamba szajkó", így beszéltem, "nincsen egy ép sora sem.
Bús különc volt a gazdája, bizton az kapatta rája,
Folyton erre járt a szája és hörgött keservesen.
Benne lelke átka zörgött s hörgött keservesen,
Hogy már többé "Sohasem".

Még nevettem, hogy az ében Holló ott ül feketében
S párnás, mély zsöllém elébe gördítettem sebesen,
Bojttal-rojttal elmotoztam és a zsibbadt csöndbe hosszan
Tépelődtem, álmodoztam, mért néz e két csodaszem,
Mért mered rám e két sanda, kúsza, kósza csodaszem,
Mért károgja: "Sohasem".

Lestem a sötét madárra, szótlanul vigyázva-várva,
S a szemével a szivembe szúrt le - fúrt le tüzesen,
Süppedő bársonyra dültem s a violafény köd-ülten
Lengedezve szállt körültem, himbálgatta mécsesem,
Itten ült ő, itt e párnán, pislogott a mécsesem
S ah, nem ül le, Sohasem!

Most egyszerre száz ezüstből angyalok csapatja füstöl,
Száll a tömjén, cseng a léptük, trilláz a nesz édesen,
"Angyalok, hát végre Isten elküldött, hogy megsegítsen,
Elfeledni régi kincsem, eltemetni kedvesem
Elfeledni, eltemetni régi-égi kedvesem!"
Szólt a Holló: "Sohasem."

"Jós! felelj nekem", könyörgök, "bármi légy, angyal vagy ördög,
Kit szobámba vert az orkán és kisértesz rémesen,
Mondd meg itt e szörnyű házban - hol a Rémekkel csatáztam -
Hol a Borzalom s a Láz van - nincs sebemre moha sem?
Nincs-e - nincs-e - ír szivemre? nincs gyógyító moha sem?"
Szólt a Holló: "Sohasem."

"Jós! felelj nekem", könyörgök, "bármi légy, angyal vagy ördög,
Kérlek a Mindenhatóra, mondd meg végre kegyesen,
Lát-e engem még a Kedves, aki most a mennybe repdes,
Hajlik-e még e szerelmes szívre régi kedvesem,
Hajlik-e még e szerelmes szívre égi kedvesem?"
Szólt a Holló: "Sohasem".

"Pusztulj innen a pokolba" ordítottam fuldokolva,
"Szállj a károgó viharba, vár a bús Éj Partja lenn!
Egy tollad se hagyd itt, vidd el, és ne ölj kétségeiddel!
Károgásodat te hidd el! Ne maradjon nyoma sem!
Tépd ki csőröd a szivemből, ne maradjon nyoma sem!
Szólt a Holló: "Sohasem."

És a Holló meg se moccan, néz reám meredve hosszan,
A szoborról, a komorról tűz reám két tompa szem.
Úgy ül, mint egy omladékon, mélyen alvó éji démon,
A padlón a lámpa vékony sávja himbál csöndesen:
Nő az éjjel, nő az árnyék, terjed egyre csöndesen
S nem virrad meg - sohasem!


pén. feb. 06, 2009 12:02 am
Profil E-mail küldése
Ezüst Listatag

Csatlakozott: szomb. ápr. 28, 2007 9:59 am
Hozzászólások: 57
Hozzászólás Re: "egy idézet mely téged megigézett"
Idézet:
De miből gondolod, kedves Cilla, hogy vetési varjú vagyok? Mert csak az a védett, hogy a telepén fészkel a védett kékvércse. A szegény dolmányost bármikor lelőhetik, és még az "év madara" címre sem pályázhat. :)


:D ez igaz, és nem tudom, hogy a varjúfélék melyik családjába tartozol :lol:

ha nem baj, még egy Kaffka vers, szintén a varjúkról
nekem nagyon tetszik

Kaffka Margit - Egy madár

Fehér a föld, fehér az ég,
S a hófúvásos táj felett
Kereng, leszáll, meg felrepül
Setét, zajos madársereg.

Szeret, gyűlöl, eszik, iszik,
Csácsog, pöröl, él mindegyik...
Ki érti meg a csókaszót
S a varjú-szívek titkait?

Csak egy fekete bús madár
Ül egymagába a fatőn, -
Gunnyaszt és nézi társait
Közömbösen, kételkedőn

S a furcsa kérdés úgy gyötör
A többi száz talány között:
- Elvonult bölcs-é az az egy
Vagy boldogtalan száműzött?!

_________________
Zsolt 143,10
Taníts meg engem a te akaratodat teljesítenem, mert te vagy Istenem! A te jó lelked vezéreljen engem az egyenes földön.


csüt. feb. 05, 2009 6:48 pm
Profil
Gyémánt Listatag

Csatlakozott: kedd ápr. 17, 2007 5:34 pm
Hozzászólások: 1793
Tartózkodási hely: Törökbálint
Hozzászólás Re: "egy idézet mely téged megigézett"
varjú írta:

Csak a varjú
Fekete.


Kányádi szerint nem így van: 8)

Betemetett a nagy hó


Betemetett a nagy hó
erdőt, mezőt, rétet,
minden, mint a nagyanyó
haja, hófehér lett.

Minden, mint a nagyapó
bajsza, hófehér lett,
csak a feketerigó
maradt feketének.

_________________
Te kicsoda vagy, hogy kárhoztatod a más szolgáját? (Rm. 14,4.)


csüt. feb. 05, 2009 2:34 pm
Profil
Gyémánt Listatag

Csatlakozott: pén. szept. 16, 2005 12:59 pm
Hozzászólások: 1384
Tartózkodási hely: Kispest
Hozzászólás Re: "egy idézet mely téged megigézett"
cilla írta:
Egyik nap eszembe jutottál, mert a varjút a kék vércsével együtt 2009-ben az év madarának választotta az MMTE. :D


De miből gondolod, kedves Cilla, hogy vetési varjú vagyok? Mert csak az a védett, hogy a telepén fészkel a védett kékvércse. A szegény dolmányost bármikor lelőhetik, és még az "év madara" címre sem pályázhat. :)

De hogy ne legyek "off", küldök egy bájos kis versikét a varjúról:

Osváth Erzsébet: Haragszik a varjú

Hurrá,
Hurrá!
Itt a tél!
Minden, minden
Hófehér:
A házak eleje,
Kémények teteje,
Fák ágboga,
Létra foka...

Csak a varjú
Fekete.
Talán erről
Tehet-e?
Haragszik a
Hóra, télre,
Miért nem festik
Hófehérre?


csüt. feb. 05, 2009 11:45 am
Profil E-mail küldése
Ezüst Listatag

Csatlakozott: szomb. ápr. 28, 2007 9:59 am
Hozzászólások: 57
Hozzászólás Re: "egy idézet mely téged megigézett"
Szia kedves Varjú!

Nagyon szívesen, és én pedig köszönöm az Ábrányi verset.Nagyon szép, és én sem ismertem. :D


Egyik nap eszembe jutottál, mert a varjút a kék vércsével együtt 2009-ben az év madarának választotta az MMTE. :D

Üdv cilla

_________________
Zsolt 143,10
Taníts meg engem a te akaratodat teljesítenem, mert te vagy Istenem! A te jó lelked vezéreljen engem az egyenes földön.


szer. feb. 04, 2009 9:45 pm
Profil
Gyémánt Listatag

Csatlakozott: pén. szept. 16, 2005 12:59 pm
Hozzászólások: 1384
Tartózkodási hely: Kispest
Hozzászólás Re: "egy idézet mely téged megigézett"
Kedves Cilla, köszönöm! Ez a Faludy-vers vers csodaszép, valóban "megigézett". (Eddig nem ismertem.)

Cserébe küldök egy másik, szintén az anyanyelvünk szépségét megéneklő költeményt:

Ábrányi Emil: Magyar nyelv

Ó szép magyar nyelv! Aki egyszer téged
Ajkára vón, többé nem dobhat el!
Szentség gyanánt hogy befogadja éked,
Őrző oltárrá válik a kebel.

Pajzán, derűs vagy, mint nőink szeme,
S erős, szilárd, mint hősök jelleme!
Gyöngéd vagy és lágy, mint mennybolti kék,
S dörögni úgy tudsz, mint villámos ég!

Minden, mi fejben vagy szívben fakad,
Tőled nyer pompát, színdús szavakat.
Nagy eszme, érzés oly ragyogva hord,
Mint egy király az ünneplő bibort!

Bír-e más nyelv úgy epedni,
Annyi bájjal, annyi kéjjel?
Olvadóbb, mint lant zenéje
Holdvilágos, langyos éjjel,
Mely virágot s dalt terem,
Mikor ébren semmi sincs más,
Csak a fák sötét bogán:
Hangos, boldog csalogány
S boldog, néma szerelem...

*

Hát a csapongó
Gyors szavu tréfák
Játszi szökését,
Festi-e más nyelv
Oly remekűl?
Pattog a víg élc,
Ám sebe nem fáj,
Mert csak enyelgés,
Tarka bohóság
Volt az egész!...

*

Magasztos gyásznak bánat-dúlta hangja
Úgy zendűl benne, mint egyház harangja
Mely messze hinti mély, komor szavát.
Búg, mint a gyászdal, mint sír-fáklya lobban,
S mint súlyos léptek kripta-csarnokokban,
Úgy döng minden szó a kedélyen át!...

*

Ciklops pőrölye, hogyha csatát fest,
Csatakürtök bősz riadása!
Halld! Halld!
Száguldva, vihogva, kapálva
Dölyfös paripák robbannak elő.
Százak keze vág, százak keze lő.
Nem szárnyal a vér-ködös égre más,
Csak ágyudörej, szitok és zuhanás!
Rázkódik a föld, iszonyodva reng,
Amerre a kartács vad tánca kereng!...
Dúl a szilaj kéz, csattog a kard,
Sebet osztva süvölti: ne bántsd a magyart!


Hatalmas, szép nyelv,
Magyarnak nyelve!
Maradj örökké
Nagy és virágzó!
Kisérjen áldás,
Amíg világ áll!
S legyen megáldott
Az is, ki téged
Ajkára vesz majd:
Elsőt rebegve,
Végsőt sóhajtva!

1885


szer. feb. 04, 2009 12:12 pm
Profil E-mail küldése
Ezüst Listatag

Csatlakozott: szomb. ápr. 28, 2007 9:59 am
Hozzászólások: 57
Hozzászólás Re: "egy idézet mely téged megigézett"
Faludy György: Óda a magyar nyelvhez


Most, hogy szobámban ér az est setétje,
te jutsz eszembe, Szent Gellért cselédje,
s ajkad, melyről az esti fák alól
először szólt az ének magyarul.
Arcod tatár emléke már ködös,
de titkunk itt e földön még közös
s a te dalod zsong minden idegemben
itt, idegenben.

Magyar nyelv! Vándorutakon kísérőm,
sértett gőgömben értőm és kísértőm,
kínok közt, gondjaimtól részegen,
örökzöld földem és egész egem,
bőröm, bérem, bírám, borom, míg bírom
és soraimmal sorsom túl a síron,
kurjongó kedv, komisz közöny, konok gyász:
mennyei poggyász.

Magyar szó! Ajkamon s gégém lazán
vont hangszerén lázam, házam, hazám,
almom-álmom, lovacskám, csengős szánom,
és dal a számon, mit kérnek majd számon: –
nincs vasvértem, páncélom, mellvasom,
de Berzsenyivel zeng a mellkasom
s nem győz le ellenség, rangomra törvén,
sem haditörvény.

Jöhetsz reám méreggel, tőrrel, ékkel,
de én itt állok az ikes igékkel.
Árkon-bokron kergethetsz hét világnak:
a hangutánzó szók utánam szállnak,
mint sustorgó füzesbe font utak
fölött alkonykor krúgató ludak,
s minden szavamban százszor látom orcád,
bús Magyarország.

Kihalt gyökök: tőzeggel súlyos rétek,
ahol a fák, mint holt igék, kiégtek.
Ős szók: a szemhatárról századok
ködéből még derengő nádasok,
gyepüs vápákon elhullt katonák,
ti bíbicek, bölények, battonyák,
miket vadásztak vén csillyehajókról
lápos aszókon.

Magas hangok: szöcskék és tücskök rétje,
mély hangok: alkony violasötétje,
káromlások veszejtő vadona,
mondatszerkesztés pogány pagonya,
kötőszók: sok-sok illanó fodor,
s hangsúly, te vidám, hangsúly, te komor,
lelkünk dolmánya, szőtteses, világszép
s búzavirágkék.

Múlt T-je: történelmünk varjúszárnya,
karók, keresztek és bitófák árnya,
s melléknevek, gazdag virágbarázdák,
busák, buják, burjánzók és garázdák,
melyik vidám faeke nyomtatott?
S ti mellérendelt, kurta mondatok
mint paprika, ha füzére vereslőn
lóg az ereszről.

Ragok: szegények szurtos csecsemői,
kapaszkodtok s nem tudtok nagyra nőni,
és E-betűk serege: fekete
mezőn zsellérek koldus menete,
s ti kongó-bongó helyhatározók,
kukoricásban jó irányt hozók,
ban-ben-bim-bam: toronyból messze hangzó
könnyű harangszó.

Jelentőmód. Az aszály mindörökre
ráült a szürke, megrepedt rögökre.
Magánhangzó-illeszkedés! Kaján
törvénykönyvvé Werbőczi gyúrt talán?
Mi vagy? Fülledt ötödfél százada
robotba tört paraszt alázata,
vagy összhang, mely jövendő, szebb utakra
messze mutatna?

És főnevek, ti szikárak és szépek,
ti birtokos ragokkal úri népek,
országvesztők, elmozdíthatatlanok,
s ti elsikkadt, felőrölt alanyok,
megölt vagy messze bujdosó fiak,
Hajnóczyk, Dózsák meg Rákócziak –
ó jaj nekünk, mi történt ennyi lánggal
és a hazánkkal?

Parasztok nyelve, nem urak latinja,
nem grófok rangja, de jobbágyok kínja,
magyar nyelv! fergetegben álló fácska,
hajlongasz szélcibáltan, megalázva –
s ki fog-e törzsöd lombbal hajtani?
Te vagy jelenünk és a hajdani
arcunkat rejtő Veronika-kendő
és a jövendő.

Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk
és forró, mint forrongó szellemünk.
Nem teljesült vágy, de égő ígéret,
közös jövő és felzengő ítélet,
nem hűs palackok tiszta óbora,
nem billentyűre járó zongora,
de erjedő must, könnyeinkben úszó
tárogatószó.

_________________
Zsolt 143,10
Taníts meg engem a te akaratodat teljesítenem, mert te vagy Istenem! A te jó lelked vezéreljen engem az egyenes földön.


kedd feb. 03, 2009 11:33 pm
Profil
Gyémánt Listatag

Csatlakozott: kedd ápr. 17, 2007 5:34 pm
Hozzászólások: 1793
Tartózkodási hely: Törökbálint
Hozzászólás Re: "egy idézet mely téged megigézett"
Kányádi Sándor: Folytonosság

áldozóhely volt szentély
pogány templom később keresztény
mutatja még egy-két mohos darab
a hajdani falat

most csak hely fű fa és bokor
tenyészget csöndjében élni akar
lábod ősi ösvényre ismer
akármikor jössz itthon van az isten.

1974

_________________
Te kicsoda vagy, hogy kárhoztatod a más szolgáját? (Rm. 14,4.)


szer. jan. 21, 2009 2:45 pm
Profil
Gyémánt Listatag

Csatlakozott: kedd ápr. 17, 2007 5:34 pm
Hozzászólások: 1793
Tartózkodási hely: Törökbálint
Hozzászólás Re: "egy idézet mely téged megigézett"
Részlet...

De vajon ki zörget? „Nézz ki, fiam Sára:
Valami szegény kér helyet éjtszakára:
Mért ne fogadnók be, ha tanyája nincsen,
Mennyit szenved úgy is, sok bezárt kilincsen!”
Visszajő a lyánka, az utast behíván.
Béna harcfi lép be, sok jó estét kíván:
„Isten áldja meg a kendtek ételét is,
(Így végezi a szót), meg az emberét is.”

Köszöni a gazda: „Része legyen benne:
Tölts a tálba anyjok, ha elég nem lenne.”
Akkor híja szépen, hogy üljön közelébb -
Rá is áll az könnyen, bár szabódik elébb.
Éhöket a nagy tál kívánatos ízzel,
Szomjukat a korsó csillapítja vízzel;
Szavuk sem igen van azalatt, míg esznek,
Természete már ez magyar embereknek.

De mikor aztán a vacsorának vége,
Nem nehéz helyen áll a koldus beszéde;
Megered lassanként s valamint a patak,
Mennél messzebbre foly, annál inkább dagad.
Beszél a szabadság véres napjairul,
S keble áttüzesül és arca felpirul,
Beszél azokról is - szemei könnyben úsznak -
Kikkel más hazába bujdosott... koldusnak.

Elbeszéli vágyát hona szent földére,
Hosszu terhes útját amíg hazaére.
Az idősb fiú is leteszi a könyvet,
Figyelmes arcával elébb-elébb görnyed;
És mihelyt a koldús megáll a beszédben:
„Meséljen még egyet” - rimánkodik szépen.

„Nem mese az gyermek,” - így feddi az apja,
Rátekint a vándor és tovább folytatja:
Néma kegyelettel függenek a szaván
Mind az egész háznép, de kivált a leány:
Ez, mikor nem hallják, és mikor nem látják,
Pirulva kérdezi tőle... testvérbátyját:
Három éve múlik, hogy utána kérdez,
Még egy esztendőt vár, nem megy addig férjhez.

Este van, este van... a tűz sem világit,
Kezdi hunyorgatni hamvas szempilláit;
A gyermek is álmos, - egy már alszik épen,
Félrebillent fejjel, az anyja ölében.
Gyéren szól a vendég s rá nagyokat gondol;
Közbe-közbe csupán a macska dorombol.
Majd a földre hintik a zizegő szalmát...
S átveszi egy tücsök csendes birodalmát.

(1851. ápr. 10.)

_________________
Te kicsoda vagy, hogy kárhoztatod a más szolgáját? (Rm. 14,4.)


vas. jan. 18, 2009 12:57 am
Profil
Gyémánt Listatag

Csatlakozott: kedd ápr. 17, 2007 5:34 pm
Hozzászólások: 1793
Tartózkodási hely: Törökbálint
Hozzászólás 
Szerb Antal:

Szerelem a palackban


Lancelot, a lovag, akit nem érhet semmiféle gáncs, Chatelmerveilnek, Klingsor varázsló várának vendége volt. Vacsora után voltak, Klingsor a legjobb borait hozatta fel előkelő vendége tiszteletére. Kettesben iddogáltak az irdatlan nagy terem közepén.

- Nem udvariasságból mondom - szólt Lancelot -, de ilyen jó bort nem emlékszem, mikor ittam utoljára.

- Itthoni termés - mondta szerényen a varázsló. - Kár, hogy olyan kevesen isznak belőle. Bizony, kedves öcsém, nem is képzeled, milyen elhagyatott vagyok. Esztendőszámra nem jön hozzám látogató. Úgy élek valósággal, mint egy remete.

- Nem lehet csodálni, mindig mondtam neked, minek űzöl ördögi mesterségeket. Azért nem meri egy úriember se betenni ide a lábát.

- Ugyan kérlek, az én varázslataim! Rég felhagytam már azzal az unalmas foglalkozással. Minden félreértésen alapul, amit rólam beszélnek. Hidd el, tisztára jóakaratból történt, hogy annak idején elraboltam az Orilous menyasszonyát, meg hogy a Meliacansot teknősbékává változtattam, amikor a Szentföldre akart menni, meg mindezek a históriák.

Lancelot készséggel el is hitte. A varázsló, amint az éjszaka növekedtével mindjobban felébredt fáradt közönyéből, egyre rokonszenvesebb lett. Mélyen ülő két szeme csupa ragyogó okosság volt, szava csupa öreg bölcsesség.

- Derék ember vagy te, Klingsor bátyám, én mindig mondtam - szólt Lancelot, és megölelte a varázslót.

Klingsor efölött való örömében még jobb bort hozatott fel, ebből még nem adott senkinek, szinte maga is meg volt hatva, amint reszkető kezével maga töltötte a kelyhekbe. A bornak csodálatos színe volt. Lancelot felállott, arca komoly és gyönyörű lett, amint mondta:

- Klingsor, most már itt az ideje… ezt a kelyhet az én magas úrnőmre, Guinevere királynéra!

Kiitta, és hosszasan maga elé meredt. A varázsló ismerte ezt a tekintetet. Tudta, eljött a pillanat, amikor a szerelmes lovag vagy könnyekre fakad, és kiönti szívét, vagy pedig kitépi a varázsló szakállát. Hogy ez utóbbinak elejét vegye, teljes erejébõl visszaszorította a száraz köhögést, ami a torkát fojtogatta, és áhítattal kérdezte:

- Ó, hát a világszép Guinevere királyné a te hölgyed? Talán most is az ő szolgálatában jársz?

Tudta jól, hogy Guinevere Lancelot hölgye. Abban az időben még nem találták fel a diszkréciót, és a nevezetesebb szerelmekkel országról országra házaltak a lantosok. Különben neki igazán mindegy volt; akár Guinevere, akár Viviane, nem lévén már érzéke a női nem iránt.

Lancelot ajka körül finom, átszellemült mosoly játszott, szinte el akart repülni az ajkáról, amint felelte:

- Hét esztendeje minden utam az ő szolgálatában áll. Bizonyára hallottál egy és más viselt dolgomról. Igaz, hogy az emberek szeretnek mindent felfújni. Most is éppen egy sárkány ellen vonulok, aki múltkor Szent Mihály éjszakáján berepült a királyné kincsesházába, és ellopta a felét annak a pár cipőnek, amit a királyné a férjétől, a dicsõ Arthus királytól kapott, amikor az visszajött írországi hadjáratából. Hallatlanul szemtelen némely sárkány. A királyné engem bízott meg mint leghívebb lovagját, hogy visszaszerezzem. Mégis, más kezében nem szívesen látná a cipőjét, hisz ez érthető, ugye?

A varázsló ábrándosan mondta:

- Hát ilyen nagy a szerelem… akkor te nagyon boldog lehetsz.

Lancelot felháborodott.

- Én boldog? Cipelem magammal a gyötrelmet, és néha lefekszem a földre, úgy üvöltök. Napjaim kétharmadát aktív boldogtalansággal töltöm, maradék harmadában pedig csodálkozom, hogy hogy is bírom elviselni.

- Hát… akkor azt kell gondolnom, ne haragudj, hogy a királyné nem szeret téged.

Lancelot felugrott, kardjára csapva.

- Hát mit gondolsz, vén gazember, kehesek atyamestere! Hogyan is szeretne engem Guinevere királyné, aki Arthus király felesége! Ő a legszentebb asszony azok közt, akik valaha rácáfoltak Éva anyánk természetére.

A varázsló bocsánatkérő szónoklatot akart kivágni, de kitört belõle a régóta visszafojtott köhögés. Szeme majd kiesett, és közel volt, hogy leforduljon a székről. Lancelot, megfeledkezve a sérelemről, segítségére sietett, püfölte a hátát és vigasztalta.

- Látod, látod - mondta -, nem elég, hogy addig rakoncátlankodtál a férfiasságod ékével, amíg el nem vették tőled: vigyázz, nehogy a nyelveddel addig rakoncátlankodj, amíg magad leharapod.

A varázsló nemsokára magához tért, bevezette Lancelot-t a hálótermébe, és nyugodalmas jó éjszakát kívánt. Lancelot felsóhajtott a "nyugodalmas" szóra, azután buzgó imában kérte a mennybélieket, hogy őrizzék meg Guinevere királynét, és lefeküdt.

Klingsort ez idő tájt krónikus álmatlanság gyötörte. Elővett egy könnyebb arab varázslókönyvet, hogy elűzze az éjszaka unalmát, de sehogy sem érdekelte, amit olvasott. Ha eszébe jutott Lancelot sorsa, a szeme megtelt könnyel, és végül is sírva fakadt. Az öreg varázsló alapjában véve igen jóindulatú ember volt, és Wolfram von Eschenbach éppúgy félreismerte, mint a középkoriak általában. Az Orilous menyasszonyát csak azért rabolta el, mert tudta, hogy Orilous goromba fráter, aki, ha különböző lovagi harcok után végül elnyeri a hölgy kezét, minden megmaradt harci kedvét az asszonyon fogja kitölteni, megveri napjában kétszer, reggeli és estebéd után, és egyszer még a csuklóját is kificamítja. Ami pedig a Meliacans-esetet illeti csak azért változtatta a lovagot teknősbékává, mert tudta, hogy ha az illető elmegy a Szentföldre, menyasszonya meg fogja csalni egy zsidó harisnyakereskedővel.

Lancelot-n nagyon megesett a szíve. Megfoghatatlan volt előtte, hogy valaki ennyire szenvedjen a szerelem miatt. Ifjúkorában ugyan ő maga is sokat nyájaskodott az asszonyokkal; de amióta egy zordon férj oly kegyetlen és ma már pirulás nélkül le sem írható módon állott bosszút rajta, már el is felejtette, hogy mi a szerelem, és határozottan jobban érezte magát nélküle.

Mégis sokáig habozott, segítsen-e Lancelot-n. Tudta, hogy a világ ezt a cselekedetét is félre fogja magyarázni, és esetleg maga Lancelot is kitépi a szakállát. De ez sem tudta visszatartani, a szánalom mindennél erősebb volt benne.

Kikereste műszerei közül a csodaharapófogót és a kék szemüveget, amellyel meg lehetett látni szellemi lényeket. Majd levette a cipőjét, és beosont Lancelot szobájába.

A szobában kis mécses égett. Klingsor a bűvös szemüveg segítségével átlátott a takarón, az ingen, a bőrön, bele Lancelot testébe, és figyelemmel kísérhette a kis életszellemek pajzán játékait, amint a vérerek labirintusain kergették egymást fel-alá. Sokáig tartott, amíg a szerelmet megtalálta közöttük. De végre rálelt: ott ült a szerelem lovagló helyzetben Lancelot hátgerincén, és egy kicsi tollseprûvel csiklandozta. Azután elunta ezt a játékot, ügyesen bebújt a tüdő lebernyegei közé, és összeszorította a lovag szívét. De ezt is régi tréfának találhatta, mert beült az aortába, és a vérfolyamon felszállíttatta magát az agyba. Itt egy ideig babrált a finom tekervények között, kivett mindenfélét a fiókokból, meg visszatette, azután belezavarodott a vonalkák rendszerébe, ásított egyet, és Lancelot száján át kiugrott az ágyra. Leült az ágy szélére lábát lóbálva, és kis tükörben nézegette magát, mert a Szerelem nagyon hiú. Pedig nem volt szép a Szerelem: sovány volt és sápadt, nyugtalan és idomtalan, és a sok erőlködéstől kidagadtak az erei. De ő nem látta, hogy milyen csúnya, mert köztudomású, hogy a Szerelem vak.

A Szerelem az ágy szélén ült - ez volt az alkalmas pillanat. Klingsor gyorsan fogta a harapófogót, és nyakon csípte vele a Szerelmet. A Szerelem sikított egyet, és elejtette a tükröt.

A hangra az éberen alvó Lancelot felébredt, egy pillanat alatt talpon volt, kezében vánkosa alá rejtett kardja, és rárohant Klingsorra. Mikor észrevette, hogy Klingsorral áll szemközt, zavartan és gyanakodva leengedte kardját.

- Te vagy az, Klingsor? - Nagyon restellte, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe hozta házigazdáját.

- Igen… erre jártam… gondoltam, megnézem, hogy alszol.

- De minek az a harapófogó a kezedben?

- Tudod, ha netalán valami féreg zavarná az álmodat, hogy megfoghassam.

- Ahhoz neked ekkora szerszám kell? Nekem egy darab papír is jó.

- Én nagyon undorodós természet vagyok.

- És fogtál legalább valamit?

- Igen… de egészen jelentéktelen.

És megmutatta a Szerelmet.

- Pfuj, de csúnya - mondta Lancelot, és kissé gyanakodva visszafeküdt.

Klingsor is visszatért szobájába. A Szerelmet begyömöszölte egy palackba, gondosan bekötötte pergamenpapírral és cukorspárgával, és a pergamenre rárajzolta Salamon király pecsétjét. Azután egy kis vignettát ragasztott az üvegre, ráírta: Amor, amoris, masc., és beállította a polcra, a többi, szellemet tartalmazó palack közé. A Szerelem úszkált körül a spirituszban, mint egy bánatos béka. Klingsor megelégedetten feküdt le.

- Vajha mindennap egy ilyen jó cselekedetet hajthatnék végre - sóhajtotta áhítatosan, és nemsokára el is aludt.

Lancelot másnap csodára ébredt: a nap már magasan állott az égen. Úgy megdöbbent, hogy sokáig mozdulatlanul feküdt az ágyában. Hét esztendő óta mindennap hajnalban ébredt, és rettenetes izgatottsággal ugrott ki mindig az ágyából. És ma szinte nem is volt kedve felkelni, nagy lassan öltözött, és fürtjeinek a rendbe hozására alig vetett gondot. Megborotválkozni pedig egyáltalán nem borotválkozott meg.

"A sárkánynak így is elég elegáns vagyok" - gondolta magában.

Azután lement reggelizni. Klingsor nagy örömmel fogadta.

- Hogy aludtál, mit álmodtál? - kérdezte.

- Mit is? Ja, igen, elvesztettem a sarkantyúmat egy sáros réten.

- Kár. Mert az első álom, amit idegen helyen álmodsz, be szokott teljesedni.

- Az baj lenne. Tudod, a mai búzaárak mellett a birtokaim sem hoznak úgy, mint azelőtt, és nem szeretem a fölösleges kiadásokat.

- Jobb lett volna, ha a szépséges királynéról álmodsz.

Lancelot elsápadt. Csakugyan! Hét esztendõ óta minden éjjel Guinevere királynéról álmodott. És ma… reggeli imájába sem foglalta gyönyörű nevét, egyszerűen azért, mert imádkozni is elfelejtett. Már egy órája ébren van, és ha a varázsló nem szól, eszébe sem jut Guinevere királyné.

Szórakozottan búcsúzott el Klingsortól, és megindult a kanyargós, hegyi úton lefelé. Klingsor integetett utána.

- Még nem boldog - mondta szakállát simogatva. - Még nem tudatosodott benne az örömteljes változás. De idővel bizonyára áldani fogja öreg emlékezetemet.

És zokogott a meghatottságtól.

Lancelot hosszú ideig gondolataiba mélyedve kocogott az országúton. Az út egy kis bükkösbe kanyarodott be. Egy asszony jött vele szemben az úton, szamáron ült, elõtte és mögötte sok szép kenyér volt a szamár hátán. Bizonyára pékné.

- Adjon Isten - köszöntötte illedelmesen Lancelot. Gáncs nélküli lovag lévén, elve volt, hogy mindig előre köszönt a nőknek, még a polgárasszonyoknak is. A pékné viszonozta a köszönést.

A pékné nem volt csúnya, sőt a maga polgári, vaskos módján oly jóízűnek látszott, mint a kenyerei.

- Ugyebár, Amalasunthának hívnak téged - mondta Lancelot -, boldogult nagyatyád püspöki ostyasütő volt, és múlt húsvétkor három gyertyát ajánlottál fel, hogy színről színre láthasd egyszer Gábor arkangyalt?

- Nem - felelte az asszony.

- Hát akkor egyszerűen Merethének hívnak, négy gyermeked közül kettő feketehimlőben halt meg, de a harmadik gyönyörű, és a boltotok felett a cégér kék sündisznót ábrázol, és szeretsz pisztrángot enni?

- Nem - felelte az asszony.

- Most már eleget nyájaskodtunk - mondta Lancelot. Leszállt a lóról, az asszony szamarát egy fához kötötte, és az asszonyt leemelte a szamárról. A kenyerek kétoldalt ottmaradtak.

Egy idő múlva visszatértek az országútra, Lancelot felemelte az asszonyt a szamarára, a kenyerek közé, eloldotta az állatot, és útnak indította. Egy ideig barátságosan integetett utánuk, azután felült a lovára, és ő is továbbment.

De alig ment ötszáz lépést, megrántotta lova száját, és állva maradtak, földbe cövekelve. Lancelot egy ékes kendővel törölgette homlokát, amelyrõl csorgott a hideg veríték.

Most eszmélt rá.

- Minden látszat arra vall - mondta halkan -, hogy más nőt is megkívánok, mint a mennyei Guinevere királynét. - Egy óra hosszat állt egyhelyben, elmélkedve, hogy mi lehet a magyarázata ennek. Közben borzalommal látta, hogy elméjében újra és nem éppen kellemetlen módon, megjelent a pékné, majd mások is, egy kapitány özvegye, két szüretelő lány, egy tisztátalan személy és Guinevere-nek három szobalánya. Csak a királyné nem jelent meg.

Súlyos mélabúban folytatta az útját napestig. Napszálltakor egy kedves kis városon lovagolt keresztül, ahol szép, magas tetős vendéglő állt, a Jeles Griffről elnevezve. Szívesen betért volna vacsorára, de akkor nem találta volna meg a sárkányt, aki a sötétség első óráiban szokott kijönni a barlangjából, hogy vizet igyék.

Majd zordon erdőbe ért, ahol a fák különös alakja, sötétzöld sziklák és ijesztõ légbeli kiáltások mind a veszedelem közeledtére figyelmeztettek. Keze ügyébe igazította a lándzsáját, és ösztönében bízva lovagolt arra, amerre a zordonság növekedni látszott. Csak azon csodálkozott, hogy nem találkozik pásztorokkal és hegyi öregekkel, akik intik, hogy ne menjen tovább.

Az út meredek volt, és Lancelot-t az éhség gyötörte, egyre türelmetlenebb lett. Végre nagy halom embercsontra bukkant. A következõ kanyarodónál elébe is tûnt a barlang. Formája a hozzáértők számára félreérthetetlenül elárulta, hogy sárkányok számára készült. Lancelot, kezében előrefeszített lándzsával, amelyrõl előzőleg gondosan leszedte a kis angol lobogót, óvatosan közeledett.

De ki írhatja le felháborodását, mikor a barlang száján egy nagy táblát pillantott meg, amely cifra barátgót betűkkel közölte, hogy a sárkány elköltözött, és ez idő szerint a Halott Hegységnek Farsangi Fánk nevű csúcsa alatti barlangban lakik.

Lancelot jól tudta, hogy a Halott Hegység ettõl a helytől körülbelül húsz mérföldnyire fekszik északra, közben több igen meredek hegylánc van és három rendkívül rossz hírű hágó, ahol a rablók elevenen szokták megnyúzni az utasokat, úgyhogy az utazás, a kor közlekedési viszonyai mellett, egyáltalán nem volt kényelmesnek mondható.

Hümmögve visszafordította a lovát, és a Jeles Griffben szállt meg éjszakára. A vacsorát apróra vagdalt fehér csirkehússal kezdte, azután megevett egy nagy pontyot, majd pedig egy igen ízes, fűszeres borjúcombot, különbözõ helybeli tésztákat és egy kosár nagyon szép almát. A borral is meg volt elégedve. Legnagyobb megdöbbenésére egyáltalán nem érezte magát boldogtalannak.

A boldogtalanság másnap reggelre sem jött meg. A nap sütött, az ablak alatt kolompszóval kedves tehenek vonultak ki a rétre, megnyugtató trágyaszaggal töltve meg a szép világot, a reggeli ital (enyhe ürmös) és az utána következő nyúlpástétom is igen kellemesek voltak. Lancelot ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy egy tóban megfürödjék, és azután aludjék a fűben.

Akkor eszébe jutott a sárkány, a három hágó a rablókkal és a vitézi élet egész sötét kényelmetlensége. Néhány óra hosszat nehéz küzdelmet vívott magával.

Végre délfelé felhúzta a csizmáját, és így felszerelve nagyot dobbantott a lábával:

- Hát nem!

És megindult vissza Carreolba a királyné félpár cipője nélkül, és a sárkány vígan élt tovább barlangjában, a Farsangi Fánk nevű csúcs alatt.

"Végtére a sárkány is ember" - gondolta.

Agyát különös tompaság fogta el. Egy új világban élt, ahol minden kedves és barátságos volt, és éppen ez volt a félelmetes és érthetetlen. Ebben az új világban olyan reménytelen volt a tájékozódás, hogy inkább beszüntette a gondolkozást. Így érezte magát, mint aki nagyon sok sört ivott. Nem egészen ok nélkül, mert útközben minden fogadóban felhajtott egy korsó sört.

Így érkezett meg Carreolba, hol Arthus király abban az időben az udvarát tartotta. Megtisztálkodott az út porától, és a királyné magas színe elé akart járulni. De alighogy kilépett szállásáról, Gaveinbe ütközött, aki izgatottan közölte vele, hogy döntõ fontosságú lovagi torna folyik Wales és Cornvall között, a félidõ 2 : 2, és magával hurcolta Lancelot-t. A mérkőzés után bankett volt a győztesek tiszteletére: Lancelot éjfél utánig ottfelejtette magát, és így csak másnap délelőtt jutott eszébe, hogy jelentkezzék a királynénál.

Mire a palotába ért, a királyné hölgyeivel már kisétált a parkba. Szerencsére Lancelot jól ismerte a királyné sétájának útirányát, gyorsan a mögé a hársfa mögé sietett, ahonnan az évek során kifejlődött udvarias szokás szerint, mintegy véletlenül elő kellett bukkannia, mikor a királyné arra sétált.

Kissé későn érkezett, a királyné már jött a hársfasorban, úgyhogy elbújása a fa mögé, amit rögtön nyomon követett elõbukkanása, szinte üres formaságnak látszott.

Letérdelt a királyné elé, és megcsókolta ruhája szegélyét. A királyné arcán bizonytalan mosoly játszott, és késlekedett azzal, amit ilyenkor mondani szokás: - Kelj fel, jó lovag! - Úgyhogy Lancelot elfáradt a térdeplésben, és valami ingerültség vett rajta erőt.

- Azt mondják, már tegnap a városban voltál - mondta Guinevere egyszerre.

- Valóban, úrnőm - felelte Lancelot elpirulva.

- Igen? Hát akkor kelj fel, jó lovag! - mondta a királyné, de olyan hanghordozással, hogy a konvencionális mondat gorombaságnak hatott. Lancelot zavarban volt. Főképp az zavarta, hogy a királyné haragját olyan távolról szemlélte, mintha nem is ellene irányulna.

- Asszonyom a távollétem alatt még szebb lett, mint azelőtt volt, amennyiben ez lehetséges - kockáztatta meg ügyetlenül és anélkül hogy a szíve a torkába szökött volt Guinevere megnövekedett szépsége láttán. Mert a királyné kétségkívül nagyon szép volt, de valami kis szörnyeteg a fák mögül azt súgta Lancelot fülébe: hát aztán!

- Ebből is látom, hogy sosem tetszettem neked - mondta Guinevere nem egészen logikusan. - Egyáltalán nem értem a viselkedésedet. De hagyjuk. Fő dolog, hogy elhoztad a cipőmet. Add ide!

- Igenis, asszonyom - dadogta Lancelot. - Illetve, azaz hogy a cipőt otthon felejtettem a szállásomon.

- Otthon felejtetted? - kérdezte Guinevere hihetetlen magasra emelve a szemöldökét.

- Tulajdonképpen precízebben nem is otthon, hanem . . .

- Hanem?

- Tudniillik útközben kiraboltak…

- Téged, a gáncs nélküli lovagot?

- Már úgy értem, kártyázás közben. Kénytelen voltam a cipőt zálogba adni egy izmaelitának.

- Hány feje volt a sárkánynak? - kérdezte hirtelen a királyné.

- Csak egy - mondta Lancelot bűntudatosan.

- És te azt se vágtad le! - kiáltotta a királyné.

- Nem. Ugyanis a dolog úgy volt, hogy…

De nem magyarázhatta meg. A királyné kimondhatatlan megvetéssel végigmérte, majd fejét hátravetve, gyors léptekkel eltávozott, maga után vonva udvarhölgyeit.

Lancelot ott állt behúzott nyakkal. Elvesztette a királyné kegyét! Várta a villámcsapást, várta, hogy megnyíljék lába alatt a föld. Várta, hogy lelke sisteregve és szikrázva kettészakadjon a leírhatatlan fájdalomtól. De a villám nem sújtott le, a föld és a lélek nem hasadt meg. Az új világban, ahol Lancelot most volt, úgy látszik, nem voltak villámok, csak kicsi mókusok a fákon és fecsegő patakok a fák alatt és belül a sörivók boldogsága. Rettenetes volt.

Este, az udvari vacsoránál a királyné tüntetően kimutatta Lancelot kegyvesztettségét, amennyiben Gaveint szólította fel, hogy nyújtsa át neki az őszibarackokat, és másnap már az egész város csak erről beszélt. Ha Lancelot belépett a palota valamelyik termébe, a lovagok kacagása elhallgatott, és az udvarhölgyek könnyes szemmel néztek rá.

Lancelot pedig sokat kockázott, állandóan nyert, vett magának három új lovat és egy elsőrangú kardot, és gondosan átnézte kasznárjának számadásait. Elővette azt a két könyvet, amit még kora ifjúkorában vásárolt, Cato Bölcs Mondásait és Abelard Péternek egy nagyon izgalmas és akkoriban sok port felvert munkáját a Szentháromságról. Elhatározta, hogy tökéletesíti magát a latin nyelvben. Az élet sokkal szélesebb volt, mint valaha, és Lancelot nagyon szenvedett. Kimondhatatlanul szenvedett azon, hogy mennyire nem szenved.

És eljött az óra, amikor már nem tagadhatta önmaga előtt, sőt hangosan ki is mondhatta:

- Nem szeretem Guinevere királynét.

Az egész csoda rút és értelmetlen volt. Természetes úton ilyesmi nem történik. Az ember elveszítheti a sarkantyúit, a felsőkabátját, volt már arra is eset, hogy a kardját, de nem veszíti el a Szerelmet! Hacsak nem varázslat útján. Ekkor eszébe jutott az éjszaka, amit Chatelmerveilben töltött.

Lancelot a tettek embere volt. Azonnal lóra ült, és Klingsor várába sietett.

Klingsor a toronyból meglátta a közeledőt, és elébe sietett.

- Hát eljött, hogy megköszönje jóságomat - suttogta, és könnyek úsztak a szemében.

De Lancelot leugrott paripájáról, és határozott mozdulattal megmarkolta a varázsló szakállát.

- Te gazember - kiáltotta. - Kutyák nagybátyja és nősténykutyák szeretője! De mit vesztegetem szavaimat! Azonnal add vissza a Szerelmet!

- Ó, ó, ó - zokogott Klingsor. - Hát nem vagy boldogabb azóta? Hát nem érzed, menynyivel szélesebb és sokfélébb az élet, ha az embert a szerelem nem köti gúzsba?

- Ne beszélj annyit, sündisznók és teknősbékák unokatestvére, ördög és pokol, milliom adta! - mondta energikusan Lancelot, csavarva egyet Klingsor szakállán. - Azonnal add vissza a szerelmet!

- Kérlek - mondta Klingsor, csalódottan sóhajtva.

Felvezette Lancelot-t a kastélyba. A palackok közül leemelte azt, amire rá volt írva: Amor, amoris, masc. Felvágta a cukorspárgát, és a harapófogóval kivette a Szerelmet. Gondosan becsavarta ostyába, és átnyújtotta Lancelot-nak, aki egy pohár víz segítségével lenyelte.

Néhány pillanat múlva Lancelot összerázkódott. Egész testét és lelkét hasító fájdalom járta át. A térde reszketett, a feje zúgott, az egész világ elsötétedett előtte.

- Elvesztettem a királyné kegyét! - hörögte. A torkához kapott, és búcsú nélkül elrohant.

A fájdalom annyira rázta, hogy alig tudott a lován ülve maradni. Csorogtak a könnyei, és leeresztette a sisaktaréját, hogy a szembejövők ne lássák szégyenét. De könnyei oly bőségesen hullottak, hogy kiszivárogtak a sisaktaréj alól, és végigfutottak a páncélján.

Boldog volt.

_________________
Te kicsoda vagy, hogy kárhoztatod a más szolgáját? (Rm. 14,4.)


kedd jan. 06, 2009 8:30 am
Profil
Kiemelt Listatag

Csatlakozott: csüt. szept. 20, 2007 7:46 pm
Hozzászólások: 30
Tartózkodási hely: Budapest
Hozzászólás 
régi magyar vers

Áldott legyen a szív, mely hordozott,
és áldott legyen a kéz, mely felnevelt.
Legyen áldott eddigi utad,
és áldott legyen egész életed.

Legyen áldott Benned a Fény,
hogy másoknak is fénye lehess.
Legyen áldott a Nap sugara,
és melegítse fel szívedet.

Hogy lehess meleget osztó forrás,
a szeretetedre szomjazóknak.
és legyen áldott támasz karod,
a segítségedre szorulóknak.

Legyen áldott gyógyír szavad,
minden hozzád fordulónak.
Legyen áldást hozó kezed,
azoknak, kik érte nyúlnak.

Áldott legyen a mosolyod,
légy vigasz a szenvedőknek.
Légy te áldott találkozás,
minden téged keresőnek.

Őrizzen hát ez az áldás,
Fájdalomban, szenvedésben.
Örömödben, bánatodban,
bűnök közti kísértésben.

Őrizze meg tisztaságod,
Őrizze meg kedvességed.
Őrizzen meg Önmagadnak,
és a Téged szeretőknek.

Szeretettel: Anikó ANCSI


kedd dec. 30, 2008 8:56 pm
Profil
Gyémánt Listatag

Csatlakozott: kedd ápr. 17, 2007 5:34 pm
Hozzászólások: 1793
Tartózkodási hely: Törökbálint
Hozzászólás 
Francia fogoly

Csak azt feledném, azt a franciát, kit
hajnalfele a szállásunk előtt
a hátsó udvar sűrüjében láttam
lopódzani, hogy szinte földbe nőtt.
Körülkutatva éppen visszanézett,
s hogy végre biztos rejteket talált:
övé lehet a zsákmánya egészen!
Akármi lesz is, nem mozdul odább.

S már ette is, már falta is a répát,
mit úgy lophatott rongyai alatt.
Nyers marharépát evett, de a torkán
még alig ért le, jött is a falat;
és undorral és gyönyörrel a nyelvén
az édes étel úgy találkozott,
mint telhetetlen testi mámorukban
a boldogok és boldogtalanok!

Csak azt a testet, reszkető lapockát,
a csupa bőr és csupa csont kezet,
a tenyerét, mely úgy tapadt a szájra
és úgy adott, hogy maga is evett!
Az egymás ellen keserülő szervek
reménytelen és dühödt szégyenét,
amint a végső összetartozást is
önönmaguktól kell, hogy elvegyék!

Az állatian makogó örömről
a suta lábát ahogy lemaradt,
és semmisülten kuporgott a testnek
vad gyönyöre és gyötrelme alatt!
A pillantását, - azt feledném egyszer!
Ha fuldokolva is, de falt tovább,
és egyre még, és mindegy már akármit,
csak enni bármit, ezt-azt, önmagát!

Minek folytassam? - Őrök jöttek érte;
a szomszéd fogolytáborból szökött.
S én bolyongok, mint akkor is a kertben
az itthoni kert árnyai között.
A jegyzetembe nézek és idézem:
"Csak azt feledném, azt a franciát..."
S a fülemből, a szememből, a számból
a heves emlék forrón rámkiált:

"Éhes vagyok!" - És egyszeriben érzem
a halhatatlan éhséget, amit
a nyomorult már réges-rég nem érez,
se földi táplálék nem csillapít.
Belőlem él! És egyre éhesebben!
És egyre kevesebb vagyok neki!
Ki el lett volna bármi eleségen:
most már a szívemet követeli.

Pilinszky János

(Mindjárt sírok, de tényleg!... :cry: )

_________________
Te kicsoda vagy, hogy kárhoztatod a más szolgáját? (Rm. 14,4.)


hétf. dec. 29, 2008 12:00 am
Profil
Platinum Listatag

Csatlakozott: kedd aug. 21, 2007 1:21 am
Hozzászólások: 251
Tartózkodási hely: Déldunántul
Hozzászólás 
.

SZERETET-MORZSÁK - Ford. Turmezei Erzsébet

A szeretet nem mindig nagy kövekből
rakja dómok pilléreit.
Jelentéktelen kicsinyekből
alkotja legszebb mesterműveit.

A szeretetnek
piciny, parányi
fehér csudái:

kis észrevétlen
mosolyok, tettek...
ha eggyé lettek.

_________________
"A teljes Irás Istentől ihletett."
2.Tim.3,16


pén. dec. 26, 2008 1:11 am
Profil
Hozzászólások megjelenítése:  Rendezés  
Új téma nyitása Hozzászólás a témához  [ 517 hozzászólás ]  Oldal Előző  1, 2, 3, 4, 5, 6 ... 35  Következő


Ki van itt

Jelenlévő fórumozók: nincs regisztrált felhasználó valamint 1 vendég


Nem nyithatsz témákat ebben a fórumban.
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Nem szerkesztheted a hozzászólásaidat ebben a fórumban.
Nem törölheted a hozzászólásaidat ebben a fórumban.
Nem küldhetsz csatolmányokat ebben a fórumban.

Keresés:
Ugrás:  
cron
Powered by phpBB © 2000, 2002, 2005, 2007 phpBB Group.
Designed by Vjacheslav Trushkin for Free Forum/DivisionCore.
Magyar fordítás © Magyar phpBB Közösség





eXTReMe Tracker