Most nagyon önzőnek érzem magam...
Nekem az a dolgom, hogy másokért imádkozzam, de most nekem van szükségem Rátok. Kérlek szépen benneteket, imádkozzatok értem!
Elmondom az előzményeket is, hogy lássátok a gondomat. Végeztem a munkámat a jelenlegi munkakörömben öt éven keresztül békességben, örömmel, mindenki megelégedésére. Előterjesztéseket írtam, amelyekkel elégedett volt az igazgatóság.
Akkor jött a mostani főnököm. Fogalma sem volt arról, amit mi csinálunk, de - díszére legyen mondva - visszafogta magát, ameddig bele nem tanult a dolgokba.
Aztán a tettek mezejére lépett: ateistaként elkezdte a pápát megtanítani imádkozni. Képzeljetek el egy kőagyú embert, aki a saját ábrándjainak megfelelően akarja megváltoztatni a tényeket. ("Éljünk azzal a feltételezéssel, hogy Kossuth Lajos nem 1894-ben halt meg..."
) Hatalmas erőbedobással akadályozza a munkát azóta is, legfőképpen a beosztottaiét.
Visszatekintve számomra ez egy érdekes szakasz volt a személyiségfejlődésem szempontjából.
Két éve volt a főnököm, amikor egyszer elkezdtem vele kiabálni, hogy menjen ki a szobámból. Ő az egyetlen ember az életemben, akivel munka közben kiabáltam. (Egyébként igazam volt akkor is.)
Már három éve volt a főnököm, amikor reggel, felfelé menet a harmadik emeletre roppant erős késztetést éreztem arra, hogy felérvén bemenjek az irodájába, megfogjam a grabancát, és addig verjem a fejét az asztalba, ameddig szuszog.
Már négy éve volt a főnököm, amikor egy lényegtelen apróság miatt kitartóan szidott, én pedig arra gondoltam, hogy most szó nélkül kimegyek a szobából, felmegyek a hetedik emeletre, és leugrom a tetőteraszról. (Semmi teátralitás, semmi búcsúlevél.)
Most, öt év elteltével betelt a pohár. Holnapra kaptam egy időpontot a nagyfőnöktől, és megkérem: szabadítson ki a karmai közül.
Kérlek szépen, imádkozzatok értem!
Ingola
