Nápolyban, a Piazza dei Martiri közepén áll egy emlékmű, amelyet - úgy hiszem - a napóleoni idők után kivégzett helyi hazafiak tiszteletére emeltek. Az emlémű egy oszlop, s körlülötte négy marcona kőoroszlán. Most megünnepelték a hősök emlékét, és a hatóságok nemzetiszín szalagos babérkoszorút hoztak a helyszínre. A koszorúnak nem találtak mefgelelő helyet, s végül az egyik oroszlán fejére tették.
Az oroszlán fején a koszorú a szalagokkal kissé félrecsúszott, mint egy divatos női kalap. Ezzel a csálé fejékkel az oroszlán elvesztette minden méltóságát. De a nápolyiakat ez nem zavarja. Elégedetteln nézik. Ecco - mondják. Ilyesmiért szeretni kell őket. Ez a borzas fejék, amelyet egy nemzeti emlékmű fejére csapnak, ez a természetesség csakugyan latin. Párizsban is megeshet, de itt is a helyén van.

(Márai, Napló, 1949)

Szent-Gály Kata:
A kegyelem

Te soha többé nem leszel nyugodt,
és nem lesz tiéd a nyárspolgári béke,
mert beléd hullott az Isten vetése,
és azt kitépni nem lehet - vagy nem mered -
mert érzed, hogy éned jobbik része.
Azt megteheted, hogy sohasem kapálod,
hogy nem öntözöd, hogy szinte gyűlölöd -
de Harmat is van!
És néha akaratlan meglep, és elindul benned
egy gondolat..., egy meglátás...,
egy szó, egy - semmi,
és amit már kezdtél elfeledni,
vagy letagadni,
megint duzzad, újra él.
A gyökér, a mag, beléd fonódik és szárrá fakad,
és vakmerő kalandra bátorít:
kilépni önmagadból, az átlgosból -,
komolyan venni azt, amit hiszel.

Tulajdonképpen miért nem kezded el?

Iancu Laura: Anyám diót tör

Nem tudom, miféle szőlőt ettem,
s te törted bent a tavalyi diót,
ki-kiszóltál – vagy már csak képzelem –,
törted, és nem találtál közte jót.

Alkonyodott, vöröslőn hullt az éj,
totyogtak fenn az égen a kacsák,
eszemben volt szólni neked: ne félj,
fiatalok, köthetnek még a fák!

Vecsernyét ütött aztán a harang,
s az utcán átosont egy idegen,
ne fordulj hátra! – szólt bennem a hang,
és nem láttam, ki vitt el hirtelen.

Fodor András: Pünkösd

Minden tavasszal újra élem a reggel gyönyörét:
a lucfenyők, a kertek magasában,
keserves, hosszú boldog szaggatással burukkolnak a gilicék.

És fölcsattan a gyermekének, fölbúg az orgona:
Jövel Szentlélek! - vigyél el a nyárba,
hol égig ér a játék palotája, szabadság otthona.

Már jön értem apám az állomásról, futok elébe ki, -
a kanyarból is látom szívdobogva:
örömöt ír felém a sétabotja, föl-fölbuktatja, lengeti.

Móra Ferenc

SÁNDORKA

Mikor ezt a nevet leírom, azt szeretném, ha tavasz volna már, hogy valami szép piros rózsalevélre írhatnám föl a Sándorka nevét szivárványszínű pávatollal. Az apukája ugyan, aki itt házmesterkedik nálunk, azt mondja, hogy nem érdemelné meg azt az ő fia, de én tudom, hogy megérdemli.

- Sohase lesz belőle szolgabíró, mert nem fog az esze - csóválja meg nagy szürke fejét a házmester bácsi, ahogy udvarsöprés közben beszédbe eredek vele. - Hatodik hónapja deák már, s még most is mindig sírva mén az iskolába.

- Nono - mondom én erre -, nemcsak az esze teszi ám az embert, hanem a szíve is. Márpedig a Sándorka szívét aranyból kalapálta a jó Isten. Kérdezze csak meg a Szultán kutyát, hogy szereti-e úgy a szolgabírót, mint Sándorkát?

Szultán kutya, ahogy a nevét hallja, egyszerre kiüti a fejét a házából. Nagy ormótlan feje van, akkorák a szemei, mint a kávésfindzsa, s mindig haraggal vannak tele. Csak akkor szelídül meg a nézése, mikor Sándorkát látja. Olyankor a Szultán még mosolyogni is tud, még akkor is, ha az öreg Hamvas cicát látja a Sándorka vállán.

Most azonban nem látta Sándorkát, azért nagyot mordult, s visszabújt a vackába.

- Tiveletek nem érdemes szóba állni! - Bizonyos vagyok benne, hogy ezt morogta.

De az egész ház így van Sándorkával, nemcsak az öreg házőrző. Csak meg kell nézni, mikor elindul az iskolába, milyen sokan néznek utána szeretettel. Itt van mindjárt az öreg bodzafa a kapuban. Akármelyikünk ment el alatta a télen, mindnyájunknak a nyakába rázott egy csomó havat. Sándorkára egy szemet se hullatott soha. Csak mikor kiment a kapun, akkor tapsikolt utána az ághegyeivel:

- Csak bátran, Sándorka, bátran! Szorítsd meg azt a palavesszőt, hogy ne ficánkoljon a kezedben!

Bóbás galambok mindig utána turbékolnak a háztetőről, a fürgébbek még körül is csattogják:

- Ne félj, Sándorka, nemcsak a szolgabíróra süt ám a napvilág! Pipiskék kergetődznek az útszélen, azok is mind utánakiabálnak:

- Kalács, kalács! Ne félj, Sándorka, nemcsak a szolgabíró eszik ám kalácsot!

S bent az iskolában is mindenki szereti Sándorkát, akármilyen gyámoltalanka is. A napsugár az ő padja szélén táncol legszebben, a kályhából őrá mosolyog a legpirosabb parázs, s a nagy fekete tábla is úgy néz rá, mintha szeretne megindulni a hosszú lábaival, és odaállni elejbe.

- Ugyan, Sándorka, írj rám valami takaros gácsérfarkú betűt!

"Gácsérfarkú, gácsérfarkú... - gondolkozik Sándorka lehajtott fejjel, de csak nem tud rájönni sehogy se, hogy r betű annak a becsületes neve. - Hiába, nem nekem való tudomány ez" - hajtja a homlokát az erős kis tenyerébe, s észre sem veszi, hogy egy-két könnyet is perget bele. De a tanító bácsi észreveszi (olyan annak a szeme, mint a sasnak), odalép hozzá, és megsimogatja a csapzott szöghaját.

- No, Sándorka, szereted-e a mókuskenyeret?

Cukros mogyoró koppan a padon, fölnéznek a palatábláról a többiek, s mosolygás tündöklik mindenfelé az ártatlan kis szemekben. Ugyan ki lehetne irigy Sándorkára, akit csak szeretni lehet? Igen, még az öreg Tamás bácsi is úgy néz rá minden délben, mintha szeretné megsimogatni a gömbölyű piros képét, ahogy kirózsállik a kopott nyúlbőr sapkából.

Nini, még meg se mondtam, ki ez a Tamás bácsi! Az a csonka kezű öreg honvéd, aki minden délben ott áll az utcasarkon, mikor jönnek kifelé az iskolából a gyerekek. Szeret elnézelődni a kicsi emberbimbókon, megigazítja a táskájukat, átsegíti őket vízen, sáron, s ha nagyon jó kedve van, akkor a sapkája széléhez emeli az ép kezét, és elkiáltja magát:

- Éljen a haza!

A gyerekek sokat találgatták maguk közt, ki lehet ez a figurás öreg bácsi, s a minap megkérdezték efelől a tanítójukat is.

- Szent ember az, fiúk, megérdemelné, hogy mindnyájan megcsókoljátok a kezét - felelte a tanító bácsi, s elmesélte nekik a szabadságharc történetét. Kipirultak a kis arcok, összevillantak a kis szemek, összehajoltak a kis fejek, s addig csacsogtak a kis szájak, míg a legnagyobb fiú ki nem mondta a végzést:

- Holnap mindenki adjon valamit Tamás bácsinak!

"Mindenki!" - dobbant meg Sándorka szíve ijedtében. Hiszen őneki nincsen semmije. Egész délután keresgélt az udvaron, de nem talált semmi szépet. Egy körtemuzsika volt minden játéka, azt odaadná szívesen, de azt Tamás bácsi nem tudná fújni, mert nem ismeri a fortélyát. Csak akkor szól, ha szívják; ha fújják, akkor csak szuszog.

Hirtelen világosság gyulladt a Sándorka ködös kis fejében. Tud ő egy verset a honvédekről, azt mondja el Tamás bácsinak. El is mondta mindjárt a Szultánnak is, a Hamvasnak is, az öreg bodzának is, a galamboknak is, azok mind azt mondták rá, hogy nagyon szép.

Szép is lett volna az nagyon, csakhogy másnap reggel már nem tudta olyan szépen elmondani Sándorka. Mentül közelebb ért az iskolához, annál jobban akadozott. Egész délelőtt mondogatta magában, leszegte a fejét, összeszorította keményen az öklöcskéit, s mire megkondult a déli harangszó, akkorára csakugyan ment is a vers, mint a vízfolyás.

Tamás bácsi most is ott várta a gyerekeket a sarkon, sapkájához emelt kézzel. De mire kimondta volna, hogy "éljen a haza", akkorára megrohanta a kis sereg, és negyven kis torok süvített körülötte:

- Éljen, éljen, éljen!

Átfogták a lábát, teliszórták virággal, drága cukrokkal, süteményekkel rakták tele a zsebeit, szép fényes pénzeket is hullajtottak bele; s az öreg hős nem tudott szólni semmit, csak eltakarta a szemét a karjával, befelé fordult a falnak, és zokogott, hogy csak úgy reszketett bele öreg teste.

Arra fordult meg, hogy könnyű kis kéz futkározik a karján, mint valami egérke.

Már elmentek a fiúk, a magára maradt Sándorka bökdöste az öregembert.

- Fehérhajú öreg honvéd... - mondta el a versből az első sort, s kimeresztett szemmel nézett körül. Kereste a többi sort, amik hirtelen kiszöktek a fejecskéjéből. - Fehérhajú öreg honvéd... - fogott neki még egyszer, de most már reszketett, mint az öreg bodzán a száraz levél.

- Tessék, kis barátom! - hajolt le nyájasan Tamás bácsi. - Mit akarsz mondani?

- Én... én szeretnék a bácsinak valamit adni - buggyant ki a könny a gyerek szeméből.

- Lássuk, szolgám, lássuk! - biztatta az öregember.

- Bácsi, én... én nem tudok mást... én megvetem a hengerbuckót, ha akarja - pirult ki a Sándorka orcája, s már akkor vetette is a bukfencet a havas földön. De olyant ám, hogy csak úgy nyekkent.

Avval elfutott, mint a nyúl. Az álmos felhők alól kisütött a nap, és körülvette sugaraival. Mintha angyalok dobáltak volna csókokat utána.

Gyulay László
A mag

Hófehér hópelyhek alatt
Egy álomként élt csak a mag.
A jeges és kemény földben
Nem volt számára semmi csak a nincsen.
Teltek a napok, jéghideg éjszakák
A mag csak várt-várt egy egész télen át.
Magába szívta szerelmesek suttogó szavát
A sárga lámpafényt és hópelyhek illatát.
És egyszer csak felpezsdült szívében az élet
Megindult a mag neki a fényes égnek
Dolgozott, küzdött hetekig keményen
Majd áttörte magát a szilárd kérgen.
Kidugta kicsi zöldes buksiját
Magába szívta a tavaszi nap sugarát
Elindult az úton, mit kiróttak neki
Nem kérdezte soha, miért kell így lenni?!
Elmúlt a tavasz s utána nyár jött
A kis virág a rekkenő hőségben tündökölt.
Magába szívta a nyári nap minden melegét
Az eső könnyeit, harmatcseppek fényét.
Jöttek a méhecskék és tették a dolgukat
Minden virágot végigcsókoltak
Ősszel az emlékek éltették az álmot
Míg a virág elszáradt, elesett, elárvult.
Magja földre hullt, vad eső áztatta
Vaddisznó rálépett, föld alá nyomta.
Fáradtan, egyedül volt a kicsi mag
De szája szegletében mégis maradt
Egy mosoly, mert szívébe fel van írva:
Itt van a tél, itt van, itt van újra!
De jön még tavasz, világ megváltója
Jön még éjszakákon szerelmesek csókja
Jön még új nyár is, réteken fogócska
És kellenek a könnyek, mit a föld magába szív
És kell hogy legyen valaki
Ki mindezt megalkotta így!
És hófehér éjszakán álmodott a mag
Egy gyönyörű nyár előtt húsvétot, tavaszt...

Dsida Jenő:
Húsvéti ének az üres sziklasír mellett

Sírod szélén szinte félve,
iszonyattal üldögélve,
ó – mekkora vád gyötör,
mardos, majdnem összetör:
mily látás a kétkedőnek,
törvény ellen vétkezőnek,
hogy üres a sírgödör.

Nyitott sírod szája szélén
sóhajok közt üldögélvén
szemlélem bús, elvetélt
életemnek rút felét
s jaj, – most olyan bánat vert át,
mily Jacopo és Szent Bernát
verseiből sír feléd.

Nincs gonoszabb, mint a hitvány
áruló és rossz tanítvány,
ki az ördög ösvenyén
biztos lábbal, tudva mén:
szent kenyéren nőtt apostol,
aki bűnbe később kóstol, –
Krisztus, ilyen voltam én.

Amit csak magamban látok,
csupa csúnya, csupa átok,
csupa mély seb, éktelen,
testem oly mértéktelen
volt ivásban, étkezésben,
mindenfajta vétkezésben
s undokságom végtelen.

Ó, ha tudnám, megbocsátasz,
s országodba bebocsátasz,
mint szúrnám ki két szemem,
mint vágnám le két kezem,
nyelvem húznám kések élén
s minden tagom elmetélném,
amivel csak vétkezem.

Bűneimnek nincsen számok.
Mindent bánok, mindent szánok
és a sajgás, mely gyötör
nem is sajgás, már gyönyör.
Hamuval szórt, nyesett hajjal
ér engem e húsvéthajnal
és az üres sírgödör.

Bámulok a nyirkos, görbe
kősziklába vájt gödörbe,
bénán csügg le a karom,
tehetetlen két karom…
Te kegyelmet mindig oszthatsz,
feltámadtál s feltámaszthatsz,
hogyha én is akarom.

Lábadozó régi hitben
egész nap csak ülök itten.
Lelkemet nagy, jó meleg,
szent fuvallat lepte meg,
lent az odvas, szürke barlang
mélyén muzsikál a halk hang,
ahogy könnyem lecsepeg.

Az én Uram újra él most,
országútján mendegél most,
áprilisban fürdik és
aranyozza napsütés,
ahol lépked, jobbra-balra
ezer madár fakad dalra
s ring, hullámzik a vetés.

Éneklő sok tiszta lánnyal,
liliomos tanítvánnyal
nem követlek, Mesterem.
Majd csak csöndes estelen
indulok, hol vitt a lábad,
földön kúszom könnybe lábadt
szemmel, szinte testtelen.

Fennakadva tüskeágon.
éjsötét nagy pusztaságon
étlen-szomjan vágok át,
nagy hegyeken vágok át,
mint eltévedt eb szimatja,
mely halódva is kutatja
vándor ura lábnyomát.

S közben dalolok az égről,
pálmás, örök dicsőségről,
vonszolván földdel rokon
testemet a homokon
s így ujjongván, nem is érzik,
hogyan sajog, hogyan vérzik
rögbe horzsolt homlokom.

Mert az égi útnak elve:
kúszva, vérzőn, énekelve,
portól, sártól piszkosan
menni mindig, biztosan…
S kopjék térdig bár a lábam,
tudom, az ég kapujában
utolérlek, Krisztusom!

"Az egyik legszebb dolog a világon
Valaki mellé a szakadék szélére állni
Vele együtt könnyeket ejteni
Újra meg újra visszamenni
Soha nem csüggedve erőt adni
A kezeket együtt az ég felé emelni
Az Urat közös imánkkal hívni

Mindaddig, míg nem tudja a kezét nyújtani
Hogy a szeretet erejével el tudd onnan hozni"

Goethe

A jót, mit néha tettem,
Azt régen elfeledtem.
De azt a pár hibát
Megérzem életemen át.

Szabó Éva: Hét csoda

Tudod, mi volt a hét csoda?
egy újszülött kis homloka,
egy falevélen az az ér,
amely a gyökerekig ér,
egy szó, mely idejében jött,
egy darab ég a csönd fölött,
egy kéz, amely utánad nyúlt,
mikor csillagod földre hullt,
télen egy jó meleg szoba,
s ha szépen érkezel... Oda.

Ballada tűrt idők kormányfőiről

Mondjátok hol van, hová lett
a daliás cölöpverő,
ki annyi embert lóvá tett,
a három-hatvannal nyerő.
Gyulánk, arasznyi nagy menő,
határt nyított. Ezt annyiszó
hallhattuk, mily felemelő!
De hol van a tavalyi szó?

És mondjátok, hol a Péter,
a Dé kettőszázkilences,
szavát elnyelte az éter,
talán piacokat keres.
Ha nem talál sem ideges,
bár utja elágazodó,
szándéka, s őse is nemes !
De hol van a tavalyi szó?

És mondjátok, hol a Fletó,
ki viháncolt hat éven át.
Katus anyó, gondos kotló,
nekünk költötte a fiát,
lebírja Orbán-maffiát.-
Őszödi lőréből iszol,
amíg ő nyal bolgár pi-át !
De hol van a tavalyi szó?

Ajánlás I.
Jó hercegem, bájos Gordon,
ha eljön kettőezertíz,
nem lesz kordon, nem lesz pardon
sün-alakzatokban se bízz.
Az idő, mint a folyóvíz
elmos, Nagy Libausztató!
Tán visszafogad a Wallis.
De hol lesz a tavalyi szó?

Ajánlás II.
Kopogtat kettőezer-tíz,
lekerült szakáll és bajusz:
ilyen a magyar Aramis,
aki bíborosságra húz.-
Hiszi, hogy eképpen megúsz
párviadalt, Zuschlag-asszót:
hogyha új arculatba bújsz,
nem ér el a tolvaji szó!

Ady Endre - Új s új lovat

Segítsd meg, Isten, új lovaddal
A régi, hû útra-kelõt,
Hogy sóbálvánnyá ne meredjek
Mai csodák elõtt.
Az Irgalmatlant küldd társamnak,
A rohanó, büszke hevet
S az emberségem ezután már
Legyen kegyetlenebb.

Ne rendeld romló nyájaidnak
Sorsa alá a sorsomat,
Az embered, ha nem ma-ember,
Kapjon új s új lovat.

A nagy Nyíl kilövi alóla
Kegyelmed egy-egy szép lovát,
De ültesd szebb lóra az embert,
Hadd vágtasson tovább.

A végesség: halhatatlanság
S csak a Máé a rettenet,
Az Embernek, míg csak van ember,
Megállni nem lehet.

A nagy Nyíl az útját kiszabta,
Teljes és nyugodt mámorok
Célját áhíttatja süvöltve,
Míg a Föld háborog.

Változat és Halál adódtak
Belül egy-egy gyarló körön,
De várja az Embert víg célja:
Piros, tartós öröm.

Élet s Halál együtt-mérendõk
S akit a nagy Nyíl útja bánt,
Hadd, óh, Uram, szépülten futni,
Megérkezett gyanánt.

Boldogíts, hogy a nagy Nyíl útján
Megállás nélkül az Öröm
Álmát álmodhassam magamba
Minden mértföld-kövön.

Riadó, szennyes, kerge nyájak
Ne állítsák meg új lovát
Emberednek, hogy hadd nyargaljon
Elõbbre és tovább.

A nagy Nyíl útján, meg nem állva,
Hitesen és szerelmesen,
Förtelmeit egy rövid Mának
Nézze túl a szemem.

Ady Endre: KRISZTUS-KERESZT AZ ERDŐN


Havas Krisztus-kereszt az erdőn
Holdas, nagy, téli éjszakában:
Régi emlék. Csörgős szánkóval
Valamikor én arra jártam
Holdas, nagy, téli éjszakában.

Az apám még vidám legény volt,
Dalolt, hogyha keresztre nézett,
Én meg az apám fia voltam,
Ki unta a faragott képet
S dalolt, hogyha keresztre nézett.

Két nyakas, magyar kálvinista,
Miként az Idő, úgy röpültünk,
Apa, fiú: egy Igen s egy Nem,
Egymás mellett dalolva ültünk
S miként az Idő, úgy röpültünk.

Húsz éve elmult s gondolatban
Ott röpül a szánom az éjben
S amit akkor elmulasztottam,
Megemelem kalapom mélyen.
Ott röpül a szánom az éjben.

Disda Jenő:
Itt van a szép karácsony

Itt van a szép, víg karácsony,
Élünk dión, friss kalácson:
mennyi fínom csemege!
Kicsi szíved remeg-e?

Karácsonyfa minden ága
csillog-villog: csupa drága,
szép mennyei üzenet:
Kis Jézuska született.

Jó gyermekek mind örülnek,
kályha mellett körben ülnek,
aranymese, áhitat
minden szívet átitat.

Pásztorjátszók be-bejönnek
és kántálva ráköszönnek
a családra. Fura nép,
de énekük csudaszép.

Tiszta öröm tüze átég
a szemeken, a harangjáték
szól, éjféli üzenet:
Kis Jézuska született!

1929

József Attila: BETLEHEMI KIRÁLYOK

Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk!
Három király mi vagyunk.
Lángos csillag állt felettünk,
gyalog jöttünk, mert siettünk,
kis juhocska mondta - biztos
itt lakik a Jézus Krisztus.
Menyhárt király a nevem.
Segíts, édes Istenem!

Istenfia, jónapot, jónapot!
Nem vagyunk mi vén papok.
úgy hallottuk, megszülettél,
szegények királya lettél.
Benéztünk hát kicsit hozzád,
Üdvösségünk, égi ország!
Gáspár volnék, afféle
földi király személye.

Adjonisten, Megváltó, Megváltó!
Jöttünk meleg országból.
Főtt kolbászunk mind elfogyott,
fényes csizmánk is megrogyott,
hoztunk aranyat hat marékkal,
tömjént egész vasfazékkal.
Én vagyok a Boldizsár,
aki szerecseny király.

Irul-pirul Mária, Mária,
boldogságos kis mama.
Hulló könnye záporán át
alig látja Jézuskáját.
A sok pásztor mind muzsikál.
Meg is kéne szoptatni már.
Kedves három királyok,
jóéjszakát kívánok!

1929. december